ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs

n e g y v e n k i l e n c

Egy gyermek. Bármennyire is szívmelengető a gondolat, hogy egy új életet hordok a szívem alatt, nem állok készen az anyaságra. Mindig is a karrieremet tartottam az első prioritásomnak, képtelen lennék eldobni hosszú évek kemény munkáját. Ahogy én úgy Ronnie sem lelkesedett túlságosan a gyermekvállalás gondolatáért, ami teljesen normális volt, a figyelmetlenségünk azonban mégis bajba kevert minket. Egyből szóba jött az abortusz lehetősége, amihez azonban nem lett volna szívem. Rengeteget töprengtünk a megoldáson, és végül arra jutottunk, hogy kihordom a gyermeket, de a születése után örökbe adjuk egy olyan családnak, akinek minden álma egy gyermek, de természetesen úton képtelen világra hozni egyet.

Nagyobb falatnak bizonyult a hír megosztása a barátainkkal és a családunkkal. Míg mi teljesen normálisnak gondoltuk a döntésünket, minden egyes szerettünk megkérdőjelezett minket. A szülők szabályosan őrjöngtek, a barátaink pedig nem értették, hogy miért akarunk megválni a szerelmünk gyümölcsétől. Ronnie-val tudtuk, hogy a szándékaink nemesek, de mégis képesek voltak némi lelkiismeretfurdalást belénk ültetniük. Mindennek ellenére a döntésünkön nem változtattunk, és a hír kiderülését követő hetekben el is kezdtünk családok után keresni. Rábukkantunk egy szervezetre, akik kimondottan ezzel foglalkoznak, és rajtuk keresztül kapcsolatba kerültünk két potenciális családdal is. Sokkal jobb érzés volt már a kezdetektől megismerni azokat az embereket, akikhez a gyermekünk kerülhet majd.

Jelenleg a negyedik hónapban vagyok, ami azért már látható, és nem mellesleg érezhető is. Bíztam benne, hogy nem azzal a fajta terhességgel leszek megáldva, ahol a reggeli rosszullétek kiállhatatlanok, de természetesen nem így történt. Sokszor kénytelen voltam a munkahelyem vécéjében hányni, és gyakran előfordult az is, hogy haza kellett menjek, mivel annyira kimerült voltam, már a nap elején. Szerencsémre Ronnie angyali módon gondoskodott rólam, minden apró rezzenésemre ugrott, pedig nem vártam el tőle. Látván, ahogy időről-időre megmutatja mennyire jó apa lenne belőle, kicsit elbizonytalanodtam. Ahogy rajta is megmutatkoztak ezek a jegyek, úgy én is el kezdtem érezni a kötődést az aprósághoz, akit a szívem alatt hordtam. Minden alkalommal igyekeztem elfojtani magamban ezt, de egyre nehezebbé vált.

Egy nap egyedül voltam otthon. Megpróbálkoztam a ház kitakarításával, de szembesülnöm kellett vele, hogy már nem olyan egyszerű a fizikai munka, mint gondoltam volna. Az általában háromnegyed órás takarítás, most másfél órába telt. Kínok közt dőltem el a kanapén, olyan érzés volt bennem, mintha lefutottam volna egy maratont, vagy hegyet másztam volna. Közben csak terhes vagyok. Fantasztikus.
Csukott szemmel próbáltam rendezni a lélegzésem és a szívdobogásom, amikor felharsant a csengő. Menten átkozni kezdtem bárki is állt az ajtó túloldalán, és eszem ágában sem volt felkelni, hogy kinyissam azt. A váratlan vendég azonban hajthatatlan volt, mivel sorozatosan nyomni kezdte a csengőt, mintha utasításra tenné. Feleresztettem egy frusztrált sóhajt, majd ingerülten elkiáltottam magam, hogy megyek már. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom a kanapé kartámláját segítségül véve, aztán nyújtózkodva lépkedtem az ajtóhoz. Mérges arckifejezéssel nyitottam ki, de ezt hamar felváltotta a döbbenet.

John egy szó nélkül beviharzott mellettem a házamba, szinte rám se pillantott közben. Háborodottan csuktam be az ajtót, majd felé fordultam, hogy felkérdezzem, de ő gyorsabb volt.

— Ez most komoly?! — kérdezte megfeszült állkapoccsal, a tekintete pedig a domborodó pocakomra szökött.

— Örülnék, ha nem törnél rám a saját házamban! — iparkodtam rá, fittyet hányva a kérdésére.

— Hol van ez a kis féreg?! — kezdett el forgolódni, vélhetőleg Ronnie után keresve, majd zabosan el is indult a ház körbejárására.

— John! — kiabáltam utána, majd követni kezdtem.

Minden ajtón benyitott, minden lehetséges zúgót átfésült. Bele sem mertem gondolni, hogy mit tenne, ha Ronald tényleg itthon lenne. Miután felfogta végre, hogy nem fog rátalálni, zihálva torpant meg a folyosón, a homlokát a falnak érintve.

— Az a kis féreg a születendő gyermekem apja, és nem hagyom, hogy így beszélj róla! Most pedig tűnj innen! — förmedtem rá felháborodva.

— Hogy eshettél tőle teherbe, Maya? — nézett fel rám, a tekintete színtiszta elárultságot sugallt. — Hogy tehetted ezt velünk?

— Én? — nevettem fel — Szánalmas vagy, ha képes vagy engem hibáztatni a történtekért. — mondtam nyersen.

— Azt hittem, hogy jót tesz nekünk egy kis távolság. Nem gondoltam volna, hogy te egyből a karjaiba futsz. — mondta, némi undorodó grimasszal az arcán.

— Nem futottam a karjaiba, ő itt volt! Veled ellentétben Ronnie mellettem volt és támogatott. Te voltál a vőlegényem, és nem ő! Miután megtudtad, hogy nekem köszönhetően lépett vissza Florence a pertől még akkor sem voltál képes elém állni. Nem nekünk tett jót a távolság, hanem csak neked!

Minden egyes szóval, amit hozzávágtam a szívem újra és újra megrepedt. A hormonokra fogom, hogy elbőgtem magam, mint egy gyerek. John ösztönösen hozzám lépett, hogy megvigasztaljon, de nem volt rá szükségem, ezért én elhátráltam tőle, majd a könnyeim közt egy gyilkos pillantásban részesítettem.

— Köztünk mindennek vége, most pedig menj el. — mondtam végszóként, majd lehúztam az ujjamról a gyűrűt és a mellkasához nyomtam.

Elviharzottam a hálószobába, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Képtelem lettem volna egy percnél tovább is a közelében maradni, mivel túlságosan védtelen voltam. Én és az érzéseim is.
Eltelt pár perc, mire felcsendültek a léptei, majd a bejárati ajtó csapódása. Ismét egy hullám tört rám, elfeküdtem magzatpózban a bevetett ágyon és keservesen zokogtam. Fájt, hogy ténylegesen véget vetettem mindennek, de ez volt a helyes lépés. John nem érdemel meg engem, és túl sok időt vesztegettem el arra, hogy ráébredjek erre.
Most azonban elhatároztam magam, bármennyire is sajog a szívem azután, amik lehettünk volna. Olyan, hogy John és Én nem létezik többé.

Sziasztok!

Először is köszönöm szépen a türelmeteket, és mélységesen sajnálom, hogy ilyen hosszú idő után érkeztem csak a résszel. Az az igazság, hogy elvesztettem az ihletet és több másik projektre fordítottam az időmet. De! Mivel sokan szeretitek ezt a könyvet, úgy vélem, hogy nektek tartozok annyival, hogy készítek egy méltó befejezést. A napokban ezt igyekszem kivitelezni, és érkeznek az új részek!