ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs

ö t v e n

Nem számoltam be senkinek John látogatásáról, ám Ronnie kétségtelenül látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Nem titok, hogy megráztak az események, de minél előbb túl akartam lendülni rajta. A stressznek nem volt helye az életemben, mivel az lenne az utolsó, hogy kárt okozzak a kisbabámnak.

Másnap este már ágyban feküdtünk, a laptopon mindenféle gyerek cuccot nézve. Rettentő jókat nevettünk, mialatt próbáltuk komolytalanul megfejteni, hogy egyes kellékek mit is szolgálhatnak. Bárki mondhat bármit, a Z-generációs szülők — azaz mi —állatiak.
Épp hadonásztam a levegőben, illusztrálva a képernyőn látható hordozó megfelelő tartását, amikor Ronnie váratlanul megfogta a csuklómat. Értetlenül kaptam felé a fejemet, ő pedig egyenesen az ujjamat nézte, amin eddig ott ékeskedett a gyűrű.

— Levetted a gyűrűt? — kérdezte döbbenten.

— Igen. — feleltem egyszerűen.

— Hogyhogy? — nézett a szemeimbe fürkészően.

Nem akartam feleleveníteni a tegnapot, de tisztában voltam vele, hogy ez nem olyan dolog, amit el tudok hallgatni előle.

— John itt járt tegnap. — mondtam, mire szabályosan kipattant az ágyból.

— Micsoda?! — harsant fel összeráncolt szemöldökökkel.

— Valahonnan megtudta, hogy terhes vagyok, és csak úgy berontott a házba hitetlenkedve.

— Maya, miért nem mondtad el?!

— Nem akarok róla beszélni! — emeltem fel én is a hangomat.

— Ugye nem bántott téged? Esküszöm, ha csak egy ujjal is hozzád mert érni, én—

— Nem bántott. — csóváltam a fejem, hogy megnyugtassam. — Megmondtam neki, hogy köztünk mindennek vége és hozzá vágtam a gyűrűt, aztán bejöttem a szobába, ő pedig elviharzott. — vázoltam fel röviden a történteket.

— Soha többet ne hallgass el előlem ilyesmit, kérlek! — bújt vissza az ágyba, majd védelmezően magához húzott.

— Sajnálom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy feleslegesen aggódj. — mormogtam a fejemet a mellkasába temetve.

— Semmi sem felesleges, ami veled és a babánkkal kapcsolatos, kicsim.

— Nem a miénk... — susmogtam elszomorodva.

Ronnie tisztán hallotta, amit mondtam, és finoman felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.

— De, a miénk. Még nem késő visszamondani az örökbeadást.

— Nem tehetjük ezt velük. Te is láttad, hogy mennyire elkeseredetten akarnak egy gyereket.

— De ő a mi babánk, Maya. Te vagy az édesanyja, én pedig az édesapja. — mondta, teljesen úgy hangozva, mint aki már abszolút elvetette az örökbeadás kérdését.

— Nem tudom, nem akarok meggondolatlanul cselekedni. — húztam a számat kételyek között.

— Nem is kérem, hogy most dönts, csak azt akarom hogy tudd, hogy én készen állok. Én szeretném ezt a csodát, mindennél jobban. — mondta határozottan, majd egy puszit nyomott a hasamra.

Amikor belevágtunk ebbe az egészbe szinte biztos voltam benne, hogy könnyedén megválok majd a kicsitől, miután megszületik. Most azonban, hogy már lassan öt hónapja növekedik bennem, és egyre többször érzem, ahogy mozog, rugdalódzik, minden magabiztosság kiszállt belőlem. Ő az én gyermekem. Az enyém és Ronnie. Az idő múltával egyre abszurdabbnak látom odaadni bárkinek is a saját babámat, főleg tudván, hogy négy hónap múlva meg még inkább kötődnék hozzá.

Másnap Ronnie-val vizsgálatra mentünk. A kicsi van már akkora, hogy meg tudják állapítani a nemét, ezért nagyon izgatott voltam. A nőgyógyászom egy igazi tündér, mindig nagy lelkesedéssel fogad és távozásnál hasznos tanácsokkal lát el. Kissé idegesen feküdtem fel az ágyra, amit ő is észrevett miközben felkente a hasamra a gélt. Bíztatóan rám mosolygott, majd Ronald felé biccentett, aki kíváncsian bámulta a monitort. A látványa segített megnyugodni, amit követően a doktornő is nekilátott az ultrahang vizsgálatnak.

— Lássuk csak — mondta, majd mozgatni kezdte a vizsgálófejet — Ó — szólalt fel hirtelen.

A döbbenetét nem tudtam hova tenni, mivel az arca nem fejezte ki, hogy jó vagy rossz dolgot láthatott. Riadtan kapkodni kezdtem a fejem a monitor felé.

— Mi a baj? — kérdeztem.

— Aggodalomra semmi ok, Ms. Palmer. — nyugtatott elmosolyodva. — Ami azt illeti, jó hírrel tudok szolgálni.

Ronnie-val egyből egymásra tekintettünk, majd mindketten a doktornőre pillantottunk árgus szemekkel, várva, hogy közölje, amit megállapított.

— Ikreket vár! Egy fiú és egy lány.

A szavai sokként értek. Nem is egy, hanem két kisember növekszik a hasamban? Ez valami csodálatos, de egyben rémisztő is. Hallottam némi elrettentő dolgot az ikerterhességgel kapcsolatban, de sosem hittem benne, hogy én valaha részese lehetek, viszont tévedtem. Ikreket várok!