ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs

h a r m i n c h á r o m

A hátralévő idő Párizsban csodálatos volt. Friss jegyesekként minden programot tízszeres intenzitással éltünk át. Még a repülőn sem tudtam kipihenni magam, csak a hét történésein rágódtam. Képtelen voltam elhinni, hogy ez az egész valóságos, és John tényleg a férjem lesz. Nem terveztük rögvest világnak kiáltani a híreket, először inkább a mindennapokba való visszarázódásra koncentráltunk. Bármennyire furcsa, Párizsban az esszém is megírásra került. Johnnyval majdnem egy egész éjszakát rááldoztunk – ami mégsem akkora veszteség, mivel zuhogott az esõ –  a készítésére, de kijelenthetem, hogy bőségesen megérte.

Szívesen maradtam volna még Franciaországban, mivel amint hazaértünk a nyakunkba zúdult minden tennivaló. A szüleim nyaggattak Johnny bemutatásával, a végső vizsga előtti idő vészesen fogyott, a munkahelyen mindkettõnk feladatköre kibővült. Ott volt még a találkozásom Wyatt-tel, ami a felsoroltak közül a leginkább aggasztott. Meg persze Ronnie is, aki nem győzött hívogatni és SMS-ekkel bombázni.

[Kedd]

Korán érkeztem meg az irodába, még Jules előtt. Gondoltam meglepem egy kisebb souvenirrel, amiért olyan sokat segít a fejlődésemben. Épphogy sikerült lopakodva az asztalára tennem az ajándékot, belépett az ajtón.

– Á, szia kedvesem! Örülök, hogy újra látlak! – jó kedvűen köszöntött, még két puszit is lehelt az arcomra.

– Szintúgy! – viszonoztam a lelkesedést.

– Az mi? – mutatott a hátam takarásában lévő dobozkára.

– Ezt neked hoztam. Egy kis apróság, hogy megháláljam az értem tett fáradozásaid. – mondtam köszönetet, majd átnyújtottam a dobozt.

– Maya! Igazán nem kellett volna! – kapott a szája elé.

– Ez semmiség Jules, tényleg. Ragaszkodom hozzá. – bólogatok, hogy nyugodtan fogadja el.

Mosolyogva csóválta a fejét, de végül átvette az ajándékot. Eközben a tekintete megakadt a gyűrűmön, és még az eddiginél is nagyobb vigyor terült el az arcán.

– Látom téged is megleptek, gratulálok!

Hirtelen lefagytam. Ahogy azt már említettem, senkinek sem szóltunk még, ezért elképzelni sem tudom, hogy ő mégis honnan tudja. Egyértelműen nem mondhatom azt, hogy ez nem az aminek látszik, mivel az arcomra van írva, hogy márpedig az, és különben sem tagadnám le életem egyik legszebb eseményét.

– Ne aggódj, John a legideálisabb férj-jelölt, akit ismerek. – kacsintott egyet biztatóan, miután nem feleltem semmit.

– Persze, persze, ne haragudj. Csak meglepett, hogy tudsz róla, Johnnal még nem osztottuk meg senkivel. – nevettem fel kínosan a gyűrűt forgatva az ujjamon.

– Valóban? Ez érdekes – csodálkozott.

– Miért?

– Nekem David Erskine mondta.

Ahogy kimondta David nevét a szemöldököm magasba szökött. Agyalni kezdtem, hogy pont ő vajon honnan tudhatja. Nem hívtam fel Scarlett-et, akitől esetleg az irodában meghallhatta. Nem posztoltam a gyűrűmet semmilyen közösségi oldalra. John sem újságolhatta el neki, hisz gyűlölik egymást. Az ostromló gondolatok hatására félelem járta át a testemet, még a hideg is kirázott. Elegem van belőle, hogy David mindent megtesz annak érdekében, hogy Johnnyval ne lehessünk boldogok. Nem tudom, hogy mégis, hogy tarthatnám távol magunktól, hogyan érhetném el, hogy letegyen erről a megszállottságról.

Az egész napom gyomorideggel és töprengéssel telt, nem így terveztem a visszatérésünket.

[Délután]

Johnnynak még sok pótolnivalója volt, amit nem szeretett volna tovább halasztani, ezért bent maradt az irodában. Én suli után elmentem Scarlett-tel az IKEA-ba éjjeli szekrényt venni. Már az iskolában kiszúrta az ujjamon ékeskedő ékszert, de nem szólt semmit csak mosolygott. Az áruház előtt viszont őrjöngve ugrott a nyakamba és minden kérdését rám zúdította. A vele töltött idõ elterelte a figyelmemet a fennálló gondról.

Miután hazaértünk áthívtam Ronnie-t, hogy túl legyünk az ő esszéjén is és ne zaklasson vele tovább. Nagyjából másfél óra alatt végeztünk, pontosabban végeztem, mivel Ronald nem sokat adott hozzá a munkánkhoz. Miközben a táskájába pakolt be indulásra készen, egy hirtelen ötletem támadt. Féltem felvetni ezt neki is, de nem sok választásom volt.

– Ronnie – szólítottam meg óvatosan.

– Igen? – pillantott fel a táskájából.

– Lenne egy feladatom számodra.

– Nem írom meg a házidat. – rázta a fejét hevesen.

– Mi? Nem, nincs szó semmilyen háziról. – grimaszoltam az érthetetlen feltételezésén.

– Akkor?

– Játszd el, hogy a vőlegényem vagy.

Nagyokat pislogott a kérésemen. Még nekem is nehéz volt ilyet kérni pont tőle, de mégis úgy érzem, hogy ő a legmegfelelőbb a szerepre. El kell hitessem Daviddel, hogy Johnnyval nincs köztünk semmi, máshogy erre képtelen lennék. Talán, ha más férfit lát az oldalamon, bárki is legyen az, aki nem John, befejezi a versengést és elfogadja a tényeket.

– Miért is? – hunyorított magyarázatot várva.

Nagyjából felvázoltam neki a helyzetet, hogy képben legyen, amikor döntést hoz. Bíztam benne, hogy legalább az "alkunkra" tekintettel segít, ha más miatt nem is. Sokat gondolkodott, végig olyan arcot vágott, mint akinek minden porcikája tartózkodna az ötletemtől. Vett egy mély levegőt, majd felszólalt:

– Oké, csináljuk.