ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs

ö t v e n ö t

Az eljegyzés óriási löketet adott számomra. Nagyjából sikerült kiszakadjak a minket ért csapások fogásából és derűsebbé vált a nézőpontom is a mindennapokat illetően. A boldogságunk Ronalddal felhőtlen, amit nem halogattunk megosztani a szeretteinkkel is. Még a lánykérés hetén tartottunk egy bejelentő vacsorát, ahol aztán elkezdtük megbeszélni az esküvő részleteit is. Mindenki lelkesen ásta bele magát az ötletekbe, amiért duplán hálás voltam. Mi Ronnie-val tudjuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve, de jó érezni, hogy a többiek is így gondolják.

Annyira szürreális, hogy már két hét telt el mióta Ronnie megkérte a kezemet, mivel még mindig intenzíven körbevesz a rózsaszín köd. A héten New Yorkban vagyunk a szüleim házában, mivel Ronaldnak itt kell részt vennie egy több napos képzésen és konferencián. A nap folyamán meglátogatott Florence, akivel már jó ideje nem volt alkalmam találkozni. Üzenetben nem tűnt fel, hogy zaklatott lenne valami miatt, de amikor beengedtem a házba az arcán láthatóan aggodalmas ráncok rajzolódtak ki. Sietősen készítettem két kávét, majd leültem mellé a kanapéra. Nem kezdett egyből szóhoz, de a tekintetéből tisztán kivehető volt, hogy nagyon töri magát valamin.

— Hogy van Ryle? — kérdezte, váratlanul elmosolyodva.

— Ronnie épp altatja. Legtöbbször már csak nála nyugszik meg. — mondtam szem forgatva, de a mosolyom egyértelművé tette a boldogságomat.

— Ismerős. Egy időben Wyatt is csak Johnny kezében volt hajlandó elaludni. — mondta nevetve, visszagondolva a kedves emlékre, ám az arckifejezése hamar újra búskomorrá vált.

— Mi a baj, Florence? — fogtam meg a kezét bíztatásképp.

— Johnny megint iszik. Durván. Már Wyatt sem érzi magát jól az apjával. — mondta elkeseredve, a szemében könnyek gyűltek.

Bármennyire nem akartam sajnálatot érezni John irányába, Florence kétségbeesett vonásait látva mégis összeszorult a szívem. Belegondoltam, hogy Wyatt-nek milyen szituációkat kellhetett átélni John részeges éne miatt, és mérhetetlen bűntudat tört rám. Bűntudat, amit valójában nem nekem kellett volna érezzek, mivel nem én kergettem magunkat a szalagkorlátnak. Nem én szolgáltam hozzá a gyermekem elvesztéséhez, puszta féltékenységből. Nem én dobtam el a kapcsolatunkat. Nem én tehetek róla, hogy alkoholproblémái vannak.

— Johnny miatt kerültünk kórházba. Ő tehet a balesetről. — vallottam be őszintén, mire Florence ösztönösen a szája elé kapta a tenyerét.

— Úgy tudtam, hogy az unokatestvéred pánikrohamot kapott.

— Igen, miután John szabályosan üldözni kezdett minket. — mondtam, ő pedig teljesen elképedt.

Hirtelen mindketten egy erős zajra kaptuk hátra a fejünket. A következő pillanatban márcsak rohantam Ronald után, aki szélsebesen viharzott ki a házból.

— Hova mész?! — kiabáltam, közben pedig igyekeztem utolérni.

Mielőtt beszállt volna az autóba, megállt, és egyenesen a szemembe nézett. Düh, méreg, gyűlölet. A tökéletesen összetevők egy óriási katasztrófához.

— Tönkreteszem azt a patkányt! — jelentette ki teljes elhatározással, majd beült a kocsiba és be is zárta az ajtókat, hogy véletlenül se tudjam feltartani.

Eluralkodott rajtam a pánik. Visszarohantam a házba és megkértem Florence-t, hogy értesítse Johnny-t. Az időből ítélve az irodában kell lennie, és valószínűleg Ronnie is oda indult. Amíg Florence Johnt próbálta elérni, — sikertelenül — addig én a szüleimet hívtam, hogy amilyen gyorsan csak tudnak jöjjenek haza. Szerencsére komolyan vették a már-már hisztérikusnak számító hívásomat és csupán tíz perc elteltével meg is érkeztek, így Florence-szel Ronnie után eredhettünk. Már minden lehetséges szcenáriót lejátszottam a fejemben, mire Florence leparkolt John irodája előtt. A vőlegényem autóját is azonnal kiszúrtam, ezért csak reménykedni tudtam, hogy nem késtünk el túlságosan.

Szabályosan betörtettem az épületbe, de még a bejárat közelében megtorpantam, amint megpillantottam Ronnie-t, ahogy jön velem szemben. Megkönnyebbülten néztem végig rajta, ugyanis verekedés nyomait nem láttam és az is pozitívumként szolgált, hogy nem két biztonsági őr tessékeli ki.

— Nincs itt. — mondta, még mindig érezhető dühvel a hangjában.

— Menjünk haza, kérlek. — léptem elé.

— Miért nem mondtad el? — pillantott le rám komoran.

— Pont ezért. — céloztam a kirohanására.

— Az én kislányom is meghalt, Maya! Nem csak a tiéd! — mordult rám, ám ezúttal sokkal inkább a fájdalom beszélt belőle.

— Tudom, és igazad van. Nem szabadott volna elhallgassam előled az igazságot, de sokáig még magam sem hittem el, hogy John képes volt ilyesmire.

— Fel kell jelentsük. — mondta határozottan.

Mélyen belül tartottam ettől az opciótól, és nem akartam meglépni, főként Wyatt miatt. Viszont Florence aggodalma csak rávilágított, hogy ameddig John ebben az állapotban van, Wyatt-nek sem lesz jó.

— Hadd beszéljek vele, kultúráltan, négyszemközt. — javasoltam tudatosan, mire azonnal a fejét kezdte rázni.

— Szó sem lehet róla.

— Ronnie, John beteg, alkoholista. Nem mellesleg a baleset óta önpusztításba kezdett. Én is kifejezhetetlenül haragszom rá, de te is tudod, hogy valójában nem rossz ember. — mondtam érzelmesen.

Megkérdőjelezhető, hogy miért védtem annyira Johnt, de úgy tűnt, hogy Ronnie is belátja a szavaim igazságtartalmát. Ha mindenki lemond róla, talán sosem fog meggyógyulni és legrosszabb esetben Wyatt-nek apa nélkül kell felnőnie. Múltbéli érzések ide vagy oda, egyszerűen nem hagyhatom, hogy az az ember, akire egyszer felnéztem, akit tiszteltem és szerettem a szemem láttára váljon egy ronccsá.

Tudtam, hogy amint Ronald lenyugszik érettebben és felelősségteljesen értékeli át a helyzetet. Egy darabig ragaszkodott hozzá, hogy ő is velem tartson, de sikerült meggyőzzem, hogy menjen haza a kisfiúnkhoz és ne aggódjon miattam. Bevallom a hirtelenül rám tört igyekezet bőven alábbhagyott, amikor John háza előtt álltam. A kocsi ablakából kitekintve bámultam a túl ismerős házra, a rengeteg feltörekvő emléktől pedig görcsbe rándult a gyomrom. Vennem kellett jó pár mély levegőt, mielőtt ténylegesen rávettem magam, hogy felsétáljak az ajtóhoz és bekopogjak rajta. Annyi lehetséges végkimenetel futott végig az agyamon, kezdtem meghátrálni. Mielőtt még eluralkodott volna rajtam a pánik, leállítottam a motort, kiszálltam a kocsiból, majd bezártam azt, és vissza sem tekintve az ajtóhoz siettem. Erőteljesen bekopogtam, és vártam. A másodpercek óráknak tűntek, de az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy megfutamodhattam volna. Az ajtó kinyílt és nem volt visszaút...