,,Azt hittem megvéd..."

2. Fejezet

Hirtelen hatalmas dühöt éreztem, mikor eszembe jutott, hogy mit is veszítettem el egy éve. Másnak csak egy kutya. De nekem az egész világot jelentette. Lewis volt a múltam, a jövőm. A társam, a családom és munkatársam. Szüleim 6 éve halottak. Nekem Felixen, a legjobb barátomon és megmentőmön kívül csak ő volt. És lelőtték. Még mindig nem bírtam feldolgozni. A halálát követő napokban depressziós lettem, teljesen kifakultam. Csak meg akartam halni. Persze azok akikkel együtt képeztük a kutyákat, felajánlották hogy keresnek nekem egy másikat, de nem akartam. Ott hagytam az egész pályát, és akik nem hagytak békén, azokat elküldtem a picsába. Elkezdtem magam vagdosni, aminek Felix sajnos véget vetett, mert emiatt odaköltözött hozzám. Nem tudom hogy örüljek-e neki vagy sem. Hagyjuk, igazából lényegtelen, mert ha ,,fürdök" úgy sem jön utánam, csak a vérszagot érzi meg néha.

Néhány hónapnyi otthon szenvedés után éreztem hogy egyre agresszívebb vagyok. Már a karom megsebzése sem tudta enyhíteni a sok stresszt. Rendszeresen remegtem, és nem a nikotin hiánytól; bár mostanra meg sem próbálom letenni a cigit. Előbbi miatt Felix szinte minden idejét velem töltötte, nehogy valami (szerinte) hülyeséget csináljak. Hát így jutottam el az éjszakai box meccsekre. Itt kiadhattam magamból a dühömet.

A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy teljesen behergeltem magam az emlékekre. Most nem éreztem bánatot, csak azt, hogy rohadtul meg akarok verni valakit. Mert ez okozott örömet és nyugtatott meg. Vettem egy nagy levegőt, és megszaporáztam lépteimet. Szeretem ilyenkor a város ezen részét, mert kevesen lézengenek itt. Ahogy haladtam az épület felé, egyre több lett az ismerős arc. Tőlem 1-2 évvel fiatalabb fiúk és lányok, kezükben cigarettával meg piával, kisebb-nagyobb csapatokba verődve. Körülöttük ,,párjaik", akiket én inkább kurváknak neveznék, már most ott vonaglottak elöttük. Általában amint megjelenek mindig lerohannak a rajongók, rám másznak, meg ilyenek, de most nem mertek. Arcom komor volt, izmaim befeszültek, a levegő szikrázott körülöttem a feszültségtől. Az emberek jobbnak látták elhalkulni, és a tömeg ketté nyílt előttem, mint a filmekben szokás. Nem néztem senkire, csak magabiztosan haladtam előre. Az épületbe lépve az öltözők felé vettem az irányt.

Mikor beléptem megláttam egyik haverom.
-Fogadjunk megint elverlek hyung. - mondtam neki egy gúnyos mosoly kíséretében.
-Nem hinném Jisung-ah. Múltkor csak felmértem az erőviszonyokat. Ne bízd el magad, különben nagyon fog fájni. - felelte rám nézve, azokkal a farkas szemeivel. Nem lepődtem meg ezen a megnyilvánulásán, mivel minden ellenfelem utál. Hogy miért? Mert én vagyok J.One.
-Majd meglátjuk. - nem volt kedvem tovább pofázni, nehogy még az öltözőben rendezzük le azt, amit a ringben és a rajongók előtt kellene.

Levettem bőrkabátom, amit ledobtam a padra, utána pedig fekete pólóm, ami követte ugyan oda. Ezután szintén bőr nadrágom átcseréltem egy rövidre, és lényegében kész is voltam.

Kiléptem az öltöző ajtaján és elindultam a nagy terem felé, ahol a ring volt fölállítva. Megálltam mellette és bemelegítettem egy kicsit. Ütöttem párat a mellettem lévő zsákba, ugráltam egy keveset, és ezzel felkészültnek nyilvánítottam magam a meccsre. Volt még nagyjából 5 percem, szóval ezt kihasználva felmértem a terepet. Sok ember volt, mint mindig; nagy részük lány. Viszont most is láttam itt-ott öltönyös embereket, akik már néhány hónapja mindig itt vannak. Mivel hülye nem vagyok, egyből feltűnt, hogy olyan helyeken állnak, ahonnan az egész területet tökéletesen belátni. Mondanám hogy egy maffiózó testőrei, de erre azért elég kicsi az esély. Mindegy, nem tulajdonítottam nekik különösebb figyelmet.

Ekkor megszólalt a riasztó, ami nálunk azt jelenti, hogy irány a küzdőtér. Körülöttünk mindenki hangos sikításba és füttyögésbe kezdett. Felvettem boxkesztyűimet, beléptem a ringbe, és mai ellenfelemre, vagyis Bahng Christopher Chahnra emeltem tekintetem. Nem tagadom, elég parán nézett ki. Nagyjából 3 évvel lehetett nálam idősebb. Felsőteste szépen kidolgozott, és vállai szélesek. Mondjuk én sem panaszkodhatok... Ahogy rám nézett, farkaséhoz hasonlító szemeit az enyémekbe fúrta. Elég para tud lenni, de amúgy egész jó arc. Megálltunk egymással szemben, és meghajoltunk, kifejezve ezzel tiszteletünket a másik iránt. Ami persze nem létezett, ez csak formalitás. Meghúzták a jelző pisztoly ravaszát, ezzel kezdetét vette a harc.

Itt is lenne a második rész, remélem tetszik. Igyekszem kihozni magamból a maximumot.😄