,,Azt hittem megvéd..."

20. Fejezet (+16)

Másnap reggel, mikor felébredtem, egy hirtelen gondolattól, ördögi vigyorra húzodtak ajkaim. Mivel mára ünnepnapot jelentettem ki a két új fiú miatt, így én is ráérősebb vagyok.

Jisung szemszöge:

És megint túléltem. Nem hiszem el! Még ez sem sikerül! Ennyire nem lehetek balfasz! Legalább zártam volna be azt a baszott ajtót. Na mindegy... Most már mindegy. Innentől kezdve Minho úgyis állít mellém valami őrt, ez biztos. Viszont bármennyire is haragszom rá, rettegek tőle. Amikor nincs itt, akkor nagy a szám, úgy érzem, bármit meg mernék azért tenni, hogy kiszabadulhassak innen, viszont ha már csak a hangját meghallom, a gyomrom gombostű hegynyire zsugorodik és mozdulni is alig merek. De úgy érzem, hogy ezt még mindig nem feltétlenül a fizikális bántalmazással érte el, csupán a kisugárzásával. Ez viszont a nagyobbik baj. Ugyanis, ha a veréstől félnék, akkor viselkedhetnék jól és akkor talán nem bántana, így a bizalmába férkőznék és egyszer hátba szúrhatnám. Hogy szó szerint, vagy képletesen, azt nem tudom. Viszont így, hogy az aurájától tartok, az bajosabb lesz, mert ha épp nem haragszik rám, én akkor is félni fogok.

De talán ha nem lázadnék, megenyhülne és én is kevésbé tartanék. Bár kétlem, hogy egy ilyen ember képes megenyhülni. Mindenesetre egy próbát megér. Megölni úgy sem fog. Ha meg igen, pont nem érdekel. Már nincs mit veszítenem.

Szóval úgy határoztam, hogy megpróbálok a kedvére tenni és engedelmes lenni, amennyire lehet, hogy aztán egyszer majd meglepetésként érje az igazi énem.

Ránéztem az órára. 9:22. Sokáig aludtam. Bár éjjel épp majdnem meghaltam, szóval mindegy is. Viszont kezdek éhes lenni, de mozdulni nem tudok, mert minden részem sajog, szúr és hasogat. Ekkor valaki kettőt kopogott az ajtómon, mire lefagytam, de igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy nem Minho az, mert ő tuti nem kopogna. És valóban, Jeongin lépett a szobába, bár nem mintha neki jobban örülnék.
-Hogy vagy Jisung?
-Nem rád tartozik. - morogtam magam elé.
-Nekem így is jó. - és kényelmesen a falnak támaszkodott. Furcsálltam a dolgot, de inkább nem szóltam semmit, simán csak levegőnek néztem és inkább magammal törődtem.

Jobban megnézve magam, eléggé ledöbbentem. Először is, egész testemet beborították a vágások még a boxmeccsről, amikor Channal küzdöttem, 3 napja. Aztán ott voltak a fenekemen is a sebek, amit Minho csinált tegnap délelőtt az övével. És most itt van bekötözve a bal karom, mert azt ugye éjjel végig vágtam. Ezekhez képest, a fáslikon kívül csak infúzióra voltam kötve, nem igazán tetszett a dolog, így fogtam és kiszedtem a tűt a kezemből, ledobtam a földre magam mellé és megpróbáltam óvatosan felülni.

Jeongin szeme kikerekedett.
-Te mégis mi a faszt csinálsz?!
-Nem egyértelmű? - néztem rá zavaros szemmel, mert túl gyorsan keltem fel és kiment a vér a fejemből.
-Jisung, visszatakarodsz az ágyadba! Nem vagy normális, baszki! - indult meg felém.

Nem foglalkozva vele álltam föl és indultam ki a szobából, ő viszont elém lépett.
-Mondtam valamit!
-Engem meg nem érdekel. Engedj már el! Nézz rám! Szerinted ilyen állapotban tudnék bárkinek is ártani?- tártam szét a karjaim.
-Te? Simán. Jisung, te nem vagy átlagos ember, te bármire képes vagy.
-Ez azért jól esett. - mosolyodtam el és, hogy gyanújának eleget tegyek, összeszedve kevés erőmet, odébb löktem az utamból és távoztam.

Csak remélni tudom, hogy nem futok össze Minhoval, mert tutira összefosnám magam. Igen. Sajna ez van, muszály beismernem. De ezen dolgozni fogok és a bizalmába fogok férkőzni. Tisztában vagyok vele, hogy az a célja, hogy megtörjön és tönkre tegyen, ezért én a végsőkig küzdeni fogok ellene. Majd csak megoldom valahogy nem? Meghalni úgysem tudok, ha akarok sem, ez már sokadjára bebizonyosodott.
Jobb híján a konyhába indultam, hogy keressek valami kaját meg vizet, mert nem elég minden pillanatnyi bajom amúgy, enyhén még másnapos is vagyok, így kurva szomjas.