,,Azt hittem megvéd..."

11. Fejezet

Jisung szemszög:

A meccs utáni napon, azaz szombaton arra ébredtem, hogy a kurva napfény majd kibassza a szememet, mert nyilván elfelejtettem lehúzni a redőnyt a szobámban. Bár igazából így is elég sötét egy helyiség, mivel minden fekete, még az ágynemű huzatom is. Na jó, nem minden, mert a bútoraim szürkék. Máris jobb, nem? A lényeg, hogy mikor a bal oldalamról a jobbra akartam fordulni, éles fájdalom hasított a hátamba, mire felszisszentem. Baszki, hogy került a késem az ágyamba? Felültem hogy megnézzem, de ahogy megfordultam, nem láttam semmit. Beleállt volna hátamba? Áhh, biztos nem, mert akkor most jobban fájna. Ahogy ülve, értetlenül forgolódtam magam körül, feltűnt hogy be vannak kötve a karjaim. Ekkor a hirtelen felismeréstől elröhögtem magam. Nem a késembe feküdtem bele, hanem a tegnap esti sebek fájnak. Olyan jót röhögtem a saját hülyeségemen, hogy már a könnyeim is potyogtak. Ez van ha álmos vagyok, na.

Végül a nagy nevetéstől teljesen kiment az álom a szememből, így kikecmeregtem kétszemélyes ágyamból. Mivel hétvége van, szerencsére nem kell mennem dolgozni. Amúgy nem a munkával van bajom, hanem a kollegáimmal. Mert ha már megölték a kutyám, depressziós vagyok és illegálisan bokszolok, hol máshol dolgozhatnék, mint egy fegyverboltban?

De most nem is ez a lényeg, hanem hogy Felix nincs itthon, mert behívták dolgozni. Gondolom hétvége lévén nagy a forgalom a cukrászdában.

A munkámon kívül nincs sok dolgom, így nem nagyon tudtam hogy mit kezdjek magammal. Megálltam a szoba közepén, hogy gondolkozzak, mit is csináljak a mai nap. A megszokotthoz képest egész jól voltam lelkileg, mert jól esett tegnap ájulásig verekedni. Lix ritkán hagy egyedül, így nem volt tapasztalatom abban, hogy hogyan foglaljam le magam. Addig azért eljutottam hogy fel kéne öltözni, és megmosakodni. Egyébként sem szoktam olyan stílusos outfiteket választani, szóval most is egy egyszerű melegítőnadrág mellett tettem le voksom. Igen, csak nadrág mellett, póló nélkül. Ezt követően lesétáltam az emeltről a konyhába, hogy egyek valamit. Végül találtam egy rendkívül egészséges kaját, ami nem más volt mint egy doboz vaníliafagyi. Kivettem a fagyasztóból, és egy kanállal elkezdtem csak úgy a dobozból enni. Nem is figyeltem oda, csak elmélázva, magam elé meredve ettem, és mire a dobozba néztem, majdnem a fele hiányzott, szóval kénytelen voltam visszatenni, mert a szőke démon, azaz Felix megszól érte. Nemhogy megelégedne azzal hogy mostanában kevesebbet bántom magam.

Visszatérve ez után elmentem a fürdőbe fogat mosni, majd megint tanácstalanul álltam a ház közepén, hogy mit kezdjek magammal. Aztán eszembe jutott, hogy kicsit rendbe tegyem a fegyvereimet, így indultam is vissza a szobámba, hogy az íróasztalom és éjjeliszekrényem fiókjából előszedjem a pisztolyom és késeim. Épp előkészítettem mindent, amikor pittyent egyet a telefonom. Tudom ez másnak teljesen mindennapos, de nekem Felixen és a két munkatársamon kívül senki nem szokott írni, ezért kíváncsian nyúltam az eszköz után. Amint megnyitottam az üzenetet, láttam hogy valóban Felix írt.

Lix
Szia
Sajnálom, de túlóráznom kell
Sietek haza hozzád

Sungie
Ne aggódj, megleszek

Lix
Vigyázz magadra

Sungie
El se kezdd

Lix
...oké...
10-re otthon leszek

Sungie
Rendi

Elgondolkoztam hogy mit is fogok egyedül csinálni este 10-ig, mivel meg akarom várni. Biztos fáradt lesz, és örülni fog hogy valaki várja. Oké, ez most tisztára úgy hangzott, mintha együtt lennénk, de nem, csak barátok vagyunk.

Végül most már tényleg nekiálltam rendbe rakni a fegyvereket. Először a 10 dobókésem tisztítgattam le nagy gonddal. Nem mintha annyit használnám őket, max. kikapcsolódás képpen, de számomra nagyon fontosak. Megéleztem őket, különféle ápolókkal lekentem, majd a pisztolyom következett. Azt is óvatosan áttörölgettem, megnéztem hogy nincs-e rajta semmi sérülés és biztonságos.

Mikor mindennel végeztem, már délután 1 óra volt, ami azt jelenti hogy majdnem 2 és fél órát ültem a szobám közepén, fegyvereimmel foglalatoskodva, de még így is volt bőven időm. Mivel nagyon unatkoztam, végül úgy döntöttem hogy ha már úgy is régen használtam a késeimet, gyakorlok egy kicsit. Ki tudja mikor fognak újra kelleni. Még akkor tanultam meg használni őket, amikor Lewis meghalt, és valahogy meg kellett tudnom védeni magam ha szükségem volt rá. Azóta az eltelt 1 év óta nem használtam őket, sőt, nem is gyakoroltam, mivel bejött az életembe a boksz.

Előhalásztam a fiókból a két, karomra erősíthető tartót, fogtam a késeket, és kimentem a házunk udvarára. Volt céltáblám is, csak azt is elő kellett ásni a garázsból. Bementem az említett helyiségbe, és elkezdtem mindent szétpakolni, hogy előkerüljön a tábla. Ám ahogy egyre mélyebbre ástam magam a régi, elpakolt dolgokban, hirtelen olyan tárgyakra bukkantam, amire soha nem akartam ebben az életben.

Ugyanis nem mást tartottam a kezemben, mint Lewis egyik pórázát. A felismerés villámként csapott belém. A tüdőm hirtelen szúrni kezdett, végtagjaim zsibbadtak, szédültem, és levert a víz. Meredten bámultam azt a rég elfeledettnek hitt tárgyat. Heves szívverésem miatt már kénytelen voltam kapkodni a levegőt, de a keresést nem tudtam abbahagyni, ám most már nem a céltáblát kutattam, hanem a kutyámmal közös dolgainkat. És lám, minden ott volt, ahol a póráz. A labdája, amit minden egyes helyesen teljesített parancs után megkapott, a szájkosara, a táljai, még több fajta póráz, a hámjai amit csibészelésnél használtunk, és végül a szegecses nyakörve, ami az évek alatt a védjegyévé vált. Már nem bírtam állni, így a sok-sok emléket a kezeimben tartva a földre rogytam. Könnyeim patakokban folytak végig arcomon. Ott ültem a garázsban, csomó szétpakolt cucc között, és bőgtem, annak ellenére, hogy megfogadtam, soha többé nem törődök a múltammal. És nem sikerült.

Nem tudom meddig ülhettem ott sírva, viszont mikor az enyhébb pánikroham és szorongás átment rajtam, újra tisztábban tudtam már gondolkozni. Miközben fájó szívvel, de pakoltam vissza a dobozokba, megfogadtam, hogy megtanulok rendesen lőni. Most is tudok pisztolyt használni, már csak munkámból kifolyólag is, de most nem szórakozásra fog kelleni. Eldöntöttem, hogy felkutatom, és megölöm azt az embert, aki elvette tőlem azt, aki a legtöbbet jelentette számomra. Velem nem basz ki senki. Ám mikor mindezt elhatároztam, és kezdtem egyre magabiztosabb lenni új célomtól, egy pillanatra mindent megvilágított egy kintről jövő fény. Nem tudtam hova tenni, de egyből rájöttem mi történik, mikor kinéztem a garázs ablakán, és megláttam a fekete felhőket. Fel sem tűnt, hogy ideért egy vihar. Ne, ne, ne... Ekkor egy hatalmasat dörgött, mire elkapott a mindent elsöprő pánik. Újra összeszűkülő tüdővel, és remegő tagokkal teljesen lefagytam. Egyszerűen nem tudtam uralkodni a testem felett. Könnyeim megint patakzottak szemeimből.

A szüleimet egy viharban veszítettem el. Épp autóval mentünk hazafelé, mikor az út mellett lévő egyik fába belecsapott a villám, és az rádőlt a kocsira. Szüleim nem élték túl, én szerencsére kisebb sérülésekkel megúsztam, kutyám pedig az alumínium szállítóboxban teljesen jól volt. Azóta betegesen rettegek. Bár ennyire nem szoktam mint most, de viharban mindig van mellettem valaki.

Mint mondtam, nem voltam képes uralkodni testemen. Agyammal tudtam hogy minden ellenére is vissza kéne jussak a házba, és bevenni egy nyugtatót, de képtelen voltam rá. A dörgéseket egyre közelebbről hallottam, ami azt jelenti, hogy csak egyre rosszabb lesz minden. Érzékeltem, hogy a telefonom eszeveszett pittyegésbe kezd, majd megállás nélkül csörög. Eddigre félelmemben már a sarokban remegtem összekuporodva, de azt sem tudom mikor kerültem oda, csak a viharra voltam képes koncentrálni. Viszont szerencsére testem következőnek jól döntött agyam nélkül is, és a csörgő telefonom után nyúlt, amin Felix neve villogott. Egyből fogadtam is, ha jól láttam, már a nyolcadik hívást.
-Jisung, hol vagy?! - beszélt hangosan a telefonba, hogy biztos meghalljam a pánik ellenére is.
-F-félek... Lix. Segíts. - könyörögtem elhaló hangon.
-Úton vagyok Sungie. Hol vagy??
-A... a... garázsban...
-Baszki. - hallottam, ahogy halkan szitkozódik.
-Nem merek kimenni.
-Ne is menj! Hazaértem, hozom a gyógyszert, egy perc és ott vagyok.
Persze meglepődtem, hogy hogy tud ilyen gyorsan hazaérni, de rákérdezni nyilván nem tudtam, örülök hogy ennyit ki tudtam nyögni.

Valóban kis idő múltán kivágódott a garázs ajtaja, és Lix sietett be rajta. Én még mindig a sarokban kuporogtam, szólni nem tudtam.
-Sungie. - szólalt meg mély hangján, majd mikor meglátott, odasietett és fölém térdelt. - Shhh. Minden rendben, itt vagyok. Hoztam gyógyszert, kérlek vedd be. - Nem tudtam válaszolni, csak újra hangos sírásba kezdtem. Részben a megkönnyebbüléstől, hogy nem vagyok egyedül, részben pedig a pániktól. - Sungie, nyugodj meg, itt vagyok. Minden rendben lesz. Vedd be a nyugtatót és beviszlek, oké? Hé, Sung. - simogatta arcom.

Mély hangja egy idő után lenyugtatott annyira, hogy be tudjam venni a gyógyszert.
-Köszönöm. - hangom rekedtes volt.
-Gyere, segítek felállni, és bemegyünk, rendben?
-Ühüm.
Ekkor óvatosan felhúzott a földről, én karjaim nyakába kulcsoltam, ő pedig lábaim alá nyúlva felemelt. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy kis koala az anyukáján. Szorosan kapaszkodtam belé és fejem nyakába fúrtam, míg kivitt a garázsból, és a házba nem értünk.

Mivel kint szakadt az eső, mire beértünk eléggé eláztunk, de ezzel nem foglalkozva rakott le a kanapéra. Pontosabban csak rakott volna, ha elengedem.
-Sung, engedj. Hozok neked pólót. Nem is értem miért nem volt rajtad.
-Ne menj el. - szipogtam.
-Hé, már bent vagyunk... És itt vagyok veled. - mondta, közben szinte rajtam fekve, mert még mindig nem engedtem el. Ekkor megint nagyot dörgött az ég, mire összerezzentem, és újra elkezdtem remegni. - Sungie, és a másik, hogy a nyakamba szuszogásoddal okoztál nekem némi problémát.
-Akkor segíts magadon.
-De nem engedsz el.
-Nem is foglak.
-Te most komolyan azt akarod hogy- mhmm... - nem tudta befejezni, mert megnyaltam nyakát. Hiába vihar és még remegek, már kezd hatni a nyugtató. -Nem úgy volt hogy mind a ketten bottomok vagyunk? - kérdezte.
-És az kizárja azt, hogy kényeztessük kicsit egymást? Nyilván nem akartam lefeküdni veled.
-De csak azért mert nem vagy jól. - próbált szigorúnak tűnni.
-Rendben, fogjuk a viharra. - mondtam, majd felhúztam térdem, ezzel ingerelve tagját, mire kicsit megrezzent.
-Csókolóztál már?
-Igen, miért?
-Mert nem én akartam elvenni az elsődet. - és ezzel már felém is hajolt. Óvatosan csókolt, ajakaival épphogy érintette enyéimet. Viszonoztam gyengédségét, és hosszú, szőke hajába túrtam.

Körmeivel vigyázva, nehogy felsértse a bőröm, végigkarcolta mellkasomat, majd oladalam, mire tiszta libabőr lettem. Ez után utóbbi részem kezdte cirógatni, közben finoman csókolt. Én levezettem kezeim nadrágja széléhez, és lassan kihúztam belőle a pólóját, hogy én is hozzáférhessek felsőtestéhez. Elkezdtem cirógatni kockás hasát, onnan pedig fölsimítottam egészen nyakáig, így karom teljesen átbújtattam ruhája alatt. Kezem leengedtem mellkasomra, ezért ruhájánál fogva őt is magamra húztam.

Egyre kevésbé hallottam a vihart mert valószínű kezdett távolodni, ezért egyre bátrabb lettem. Miután abbahagytuk egymás párnácskáinak nyalogatását, ő állvonalam kezdte puszikkal belepni, én viszont elhúztam fejem, és gyengéden ádámcsutkájába haraptam. Erre ő felnyögött, és fejét vállamra borította. Na, úgy tűnt, eddig tartott, hogy ő a top a két bottom közül. Kihúztam karom a pólójából, megfogtam derekát, és magam alá fordítottam. Ő erre meglepve nézett rám.
-Látom hatott a gyógyszer, és nem félsz.
-Meddig menjünk? - kérdeztem kizökkenve harapdálásából.
-A barátzónát már akarva, akaratlanul is átléptük, de nem hiszem hogy erre rá kéne szoknunk...
-Igazad van Lix, és sajnálom, mert én kezdtem. - szálltam le róla, és leültem mellé.
-Sajnálnod azért nem kell. Az viszont biztos, hogy ha lesz barátod, nagyon szerencsés lesz. Kibaszott jól csókolsz.
-Csak itt az az egy bökkenő van, hogy nem lesz senkim. - hagytam figyelmen kívül dicséretét.
-Oké, bele se kezdjünk. Inkább azt mondd el, hogy miért pakoltál szét a garázsban?
-A késdobós céltáblám kerestem.
-Gondolom nem lett meg.
-Nem. Az nem...
-Mit találtál? - kérdezte, és láttam rajta, hogy már előre fél. - Akkor nem csak a vihar miatt voltál ilyen rosszul ugye? - én még mindig csak hallgattam. - Jis, mit találtál?
-A múltamat. - kutyám nevét nem voltam sem képes, sem hajlandó kimondani.
-Istenem. Gyere ide. - mondta, és szorosan az ölelésébe vont, mert tudta hogy mire gondoltam.
-Hagyd. Egyre kevésbé érdekel.
-Akkor nem gondolkoztál azon, hogy esetleg visszatérsz?
-Nem. Soha többé. Visszatérek, csak nem oda. Folytatom a bokszolást, újra elkezdem a késdobást, és megtanulok rendesen lőni. Valamint felkutatom azt az embert akit azóta is annyira utálok, és megölöm.
-Jisung, ezt felejtsd el! Legalábbis az utolsót.
-Nem érdekel Felix. Ha ő megteheti, én miért nem?
-Ne süllyedj le az ő szintjére.
-Nem is fogok. Mert én őt fogom megölni, nem azt aki mellette van.
-Akkor mielőtt eldöntesz bármit, előtte aludj rá egyet. - mondta ingerülten, és kiment a konyhába. Tudtam hogy ez lesz a reakciója, ezért elsőnek el sem akartam mondani, viszont előbb vagy utóbb úgy is rájött volna, akkor meg minek húzzam az időt?
-Felix! - mentem utána.
-Most mit akarsz? Bocsánatot kérni? Azt már túl sokszor tetted meg. Nem lehet mindent megoldani azzal. Menj inkább, és keresd meg azt a csávót, aztán öld meg, mit érdekel engem.
-Most miért vagy ilyen? Egy kicsit átérezhetnéd a helyzetemet.
-Pontosan azt csinálom már 1 éve. De már kezd sok lenni.
-Bocsánat, de ha már itt tartunk, nem én kértem hogy legyél mellettem, és akadályozz meg abban hogy megöljem magam! Akkor neked is könnyebb lenne, és nem kellene egyfolytában rám vigyáznod, igazad van. - és amint ezeket kimondtam, már meg is bántam, de visszaszívni már nem tudtam. Nekem már csak Felix maradt akire mindig számíthatok, és most őt is elüldözöm magam mellől. Akkora egy fasz vagyok! Utálom magam! Viszont tényleg nem én kértem meg rá hogy viselje szívén a sorsomat. Könnyeim a mai nap már fogalmam sincs hanyadjára, de kibuggyantak szememből. Előző megszólalásomra Felix nem szólt semmit, csak tovább menekült a szobájába, ahova egyértelműen nem követhettem, bár már nem is tettem volna, mert annyira lekötött az önutálat.


Hirtelen ötlettől vezérelve siettem föl én is szobámba, és előkaptam délelőtt rendberakott pisztolyomat, meg clip point késemet, és megindultam a bejárat felé. Felvettem cipőimet, és kiléptem az éjszakába. Szó nélkül vágtam be magam után az ajtót, és elindultam az utcákon, ma esti célom felé.

Sziasztok! Sajnálom hogy ennyit késtem, de kevés volt az időm...🙄

Remélem tetszik, sietek a következővel. Nem mondom hogy előbb kész leszek, de nagyon igyekszem.😊