Üdv Liverpoolban (Sz. D.)

4. Fejezet

A hét további felében inkább beteget jelentettem, és otthonról dolgoztam. Annie, a másik social mediás irtó cuki volt, és bevállalta, hogy felveszi a videókat, csak annyit kért, hogy én vágjam és posztoljam őket. Egyedül a szerdai meccsen posztolt ő az Instagramra. Annyira haragudtam a magyarra, hogy még a meccset sem néztem, pedig Salah, Trent és Darwin is rúgott egy-egy gólt. Meg persze az a hülye Szoboszlai is. Hétfőn már nem lehetett kifogásom, be kellett mennem dolgozni, így reggel fájdalmas arckifejezéssel nyitottam be Trent lakásába, hogy bevigyen engem is az edzőközpontba.
„Na mi van Bolla, még mindig furikáztatod a segged?" Ibou a saját poénján nevetve hajolt le hozzám egy ölelésre.
„Hívd fel a szerelőt, hogy javítsa meg az autómat, és akkor nem fogják cipelni a seggem." A francia háta mögött láttam, hogy Dominik majd felrobban, ezért még jobban magamhoz ölteltem a focistát. Biztos vagyok benne, hogy Szoboszlai pletykált Ibounak, hiszen ő arról a bizonyos éjszakáról is tudott, mert akkoriban is csapattársak voltak Lipcsében.
„Ugye tudod, hogy féltékeny...?"
„Tudom. Nem érdekel. Egy paraszt volt, úgyhogy megérdemli. Minimális kommunikáció, és túléljük a hetet."
„Te tudod Shortcake." Nevetve forgattam meg a szemem a szokásos becenév hallatán. Tehetek én róla, hogy magassarkúban is csak 175 centi vagyok? „Tali edzés után." Félve néztem a magyar felé, aki a kezét ökölbe szorítva rázta meg végül a fejét, és indult el az ebédlő felé. Csodás, akkor ma sem reggelizek.
A mai napot leginkább egy katasztrófához tudnám hasonlítani. Annyira szét voltam esve, hogy csaknem a lábamat is eltörtem. Szó szerint. Az egész nap egy rohanás volt, egyik edzésről a másikra rohantam, hogy felvegyek a fiúkról pár videót az instára. Edzésről rohantam a stúdióba, mert Lizzie ott készített interjút pár fiatalabb taggal, akik nemrég csatlakoztak. Végül délután négy órára már csak egy elintéznivalóm maradt, így sietősen rohantam le a lépcsőn, hogy még elérjem az egyik informatikust, mielőtt véget ér a munkaideje. Jó tanács, nem szabad lerohanni a lépcsőn tűsarkúban. Az utolsó pár lépcsőfokon jártam már, mikor a cipőm orra megakadt valamiben, így óriási nagyot zakózva estem le a lépcsőről. Illetve estem volna, ha valaki nem tart meg az utolsó pillanatban, és nem kapja el a derekamat megmentve az esetleges bokatöréstől.
„Legközelebb legyél óvatosabb Shortcake, a végén kitöröd a lábad." Konaté nevetve állított újra lábra, majd vizsgálta meg a bokámat.
„Nyugi, jól vagyok." Azért egy kicsit felszisszentem, mikor kicsit erősebben megszorította lábfejemet.
„Látod? Nem vagy jól. Ne nézessük meg?" Épp megszólaltam volna, mikor Dominik szinte fellökte a franciát, ahogy elment mellettünk.
„Menjetek már szobára, ezt nem itt kell lerendezni." Természetesen magyarul szólt hozzánk, hogy teljesen nekem idézze mondatát.
„Mit mondott?" Hát asszem azt inkább nem mondom el neki.
„Csak elnézést kért, hogy neked ment."
„Kicsit agresszívan hangzott."
„A magyar egy agresszív nyelv."
Miután Ibou meggyőződött arról, hogy semmi baja a bokámnak, tényleg rohantam az informatikusok irodájába. Szerencsére az egyiket még sikerült elkapnom, így segített újraéleszteni a MacBookomat. Ezen a ponton már annyira ideges voltam, hogy amint becsuktam a szobájuk ajtaját, elindultam az edzőterem felé. Muszáj volt, hogy ütögessek párat a bokszzsákba különben úgy éreztem, hogy felrobbanok. Gyors átvettem egy sportmelltartót, és cicanadrágot, és már húztam is kezemre a kesztyűt. Amint beleütöttem a zsákba éreztem, ahogy kezdek lenyugodni, és már pár perc után sokkal jobban éreztem magam.
„Hé kislány, azért ne verd szét teljesen azt a zsákot." Virgil hangja annyira megijesztett, hogy reflexből ütöttem felé. Ha nem elég gyors, akkor az arca bánta volna a mozdulatomat.
„Jézusom, ne haragudj! Jól vagy?"
„Persze, megvagyok. Ki akasztott ki megint?" Hát igen, Virg már tudja, ha itt talál meg, és elmebeteg módjára ütöm a bokszzsákot akkor bizony valaki eléggé durván kiakasztott
„Dominik. Pár órája majdnem kitörtem a bokámat, ha nincs ott Ibou. Erre pont akkor jött arra Szoboszlai, és természetesen be kellett szólnia, hogy ott állunk a lépcsőn, és Ibou épp a lábamat vizsgálta. Természetesen magyarul, hogy csak én érthessem. Akkora egy bunkó."
„Sajnálom kislány. Szeretnéd, hogy holnap kicsit megszivassuk, hogy tudja hol van?"
„Nem kell köszi. Nem akarsz inkább párat ütögetni velem?" A holland egy félmosolyt megeresztve hajolt le a saját kesztyűiért, és hagyta, hogy párszor erőszakosan beleüssek.