Üdv Liverpoolban (Sz. D.)

14. fejezet

 Szinte észre sem vettem, de már karácsony lett. Annyira sűrűek voltak a napjaink, hogy szusszanni sem volt időnk. Meccs volt meccs hátán, ráadásul az ünnepek miatt rengeteg jótékonysági eseményt is szervezett a csapat, így azokat is le kellett szervezni, plusz onnan posztolni minden alkalommal. Esténként annyira volt erőnk, hogy amíg valamelyikünk megetette Roadot, addig a másik megcsinált egy-két házimunkát, és már dőltünk is be az ágyba.
A mai nap szerencsére picit lazább volt, így volt időnk a pár napja vásárolt fenyőfát feldíszíteni. Ez okozott némi problémát, ugyanis amíg én szép egységesen raktam fel a díszeket a fára, a barátom inkább csak feldobált pár gömböt, majd leült a kanapéra, és onnan nézte, ahogy én rakosgatom a díszeket a fára.
„Igazán kedves vagy, hogy segítesz. Nem emelnéd meg a feneked, és jönnél ide? Nem tudom felrakni a csúcsdíszt."
„Nem, innen tökéletes a kilátásom, pont jó helyen vagyok." Nevetve dobtam neki egy marék szaloncukrot, amit még Dominik anyukája küldött nekünk a múlt héten. „Hé, ne dobált a drága édességet."
„Tényleg nem kéne, a végén még megeszed, ami az öledbe esik."
„Mondja ezt az, aki pár napja megevett egy egész zacskóval."
„Hé, az más! Édességre vágytam, mert meg volt."
„Jól van bébi, nem kell leharapni a fejem. Vagy még mindig meg van, azért vagy ilyen harcias?"
„Na megállj Szoboszlai! Adok én neked olyan harciasságot, hogy csak nézel!" A következő pillanatban a férfi felpattant a kanapéról, és menekülőre fogta, én pedig nevetve követtem.
„Ne törd magad bébi, úgy sem tudsz elkapni!" A következő pillanatban a férfi óriásit zakózva kötött ki a padlón. A hasamat fogva léptem hozzá, és alig tudtam abbahagyni a röhögést.
„Na ki az, aki töri magát?"
„Hé, ne nevess, és ha kitöröm a lábam? Na de tényleg, inkább segíts felkelnem!" Én naiv, azt hittem tényleg segítségre van szüksége. Ehelyett a kinyújtott kezemet fogva lerántott magához, én pedig sikítva estem a mellkasára. „Na, most már kvittek vagyunk."
„Hát te nem vagy normális."
„De te így szeretsz, nem?" Az állkapcsomat megfogva adott egy cuppanós puszit a számra, hogy biztosan jó választ adjak neki.
„Ez a nagy szerencséd Dominik."

Karácsony napján izgatottan pattantam ki az ágyból, ugyanis ma reggel érkezik a családunk. Gréti és Bendi már a tegnap késő esti géppel jöttek, de a család többi fele csak ma a hajnali órákban tudott indulni. Amíg Dominik és Bendi elment a szüleinkért, mi Grétivel készítettünk egy kis reggelit, hogy amint megérkeznek, már le is ülhessünk az asztalhoz.
„Megjöttünk!" Épp az utolsó adag rántottát helyeztem a tányérra, mikor az öcsém tank módjára berontott Dominik házába. Boldogan siettem az ajtó felé, ahol Szofi már rohant is, hogy megöleljen.
„Úgy hiányoztál Eliza!" Mosolyogva öleltem meg a barátom kishúgát, aki szinte el sem akart engedni.
„Szofi, engedd el Elizát, mi is szeretnénk neki köszönni." A kislány duzzogva emelte el a karjait a derekamról, majd megöleltem a családunk többi tagját.
„Gyertek reggelizni, már mindent előkészítettünk Elivel, csak rátok vártunk!"
A késői reggeli után a fiúk elvonultak a nappaliba szakmázni, addig mi lányok elkezdtük elkészíteni a vacsorát. Nagyon jó volt a munkamegosztás, mert mindenkire kiosztottunk egy-két feladatot, és közben jó hangulatban beszélgettünk.
„Szóval Gréti, hozzátok mikor mehetünk látogatóba?"
„Ez engem is érdekelne. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült rendbe tenned a fiam házát."
„Nemsokára már teljesen készen leszünk a felújítással, és akkor majd szervezünk egy nagy partit."
„És akkor lesz kutyátok is?" Szofi csillogó szemekkel nézett fel leendő sógornőmre, és kíváncsian várta a válaszát.
„Grétiéknek? Hát Szofi, arra aztán várhatsz. Előbb lesz egy oroszlán a háziállatuk, mint egy kutya."
„Ez így igaz. Ne haragudj Szofi, de én és a kutyák nem vagyunk jóban."
„Ez szomorú." Nem sokáig tartott a rossz hangulata, mert a következő pillanatban hatalmas mosollyal az arcán fordult felém. „Nektek ugye lesz kutyátok Domival?"
„Egyszer biztos, de egyelőre elég nekünk a macska is. Tudod egy olyan kutyának amilyent én szeretnék, nagy udvar kell."
„Itt van elég nagy udvar." Keserédes sóhajjal néztem a kislányra. Nem tudhatta, hogy a bátyjával még mindig nem beszélgettünk arról, hogy összeköltözzünk. Anya és Zsanett igen hamar rájöttek erre, így kimentettek engem.
„Kislányom, szerintem a testvéredék nem találták még meg a tökéletes kutyát, ezért nincs nekik."
Később, mikor épp egyedül végeztem az utolsó simításokat az egyik vendégszobában, anya feljött hozzám beszélgetni. Tudtam mi lesz a téma, hiszen Szofi miatt rövidre kellett zárnunk a beszélgetést.
„Szóval kislányom, elmeséled nekem, hogy mi folyik itt?"
„Semmi, csak zavar, hogy Dominik annyira belekényelmesedett abba, hogy nálam vagyunk mindig, hogy meg sem beszéli velem ezt a ház témát. Jó, az igaz, hogy amíg Trent nem közölte, hogy ő és Millie vesznek egy nagy házat, nem igazán gondolkodtam el ezen, de azóta csak azon kattogok, hogy mi hol tartunk. Hiszen hivatalosan nem is lakunk együtt, közben meg mégis. Az én lakásom viszont nem elég nagy ahhoz, hogy később családunk legyen. Még arra sem megfelelő, hogy tartsunk egy kutyát, és..."
„Elizabet, nyugodj le egy kicsit! Ezeket elmondtad neki?"
„Nem igazán."
„Akkor meg mit vársz? Tudod milyenek a férfiak. Amikor apáddal összejöttünk, neki is mindent úgy kellett elmagyarázni, mert egyszerűen képtelen volt értelmesen gondolkodni. Az egyik nyugodtabb pillanatotokban beszélj vele erről, és mondd el neki, hogy pontosan mit akarsz."
„Köszönöm anya." A nő csak mosolyogva fordult felém, és vont az ölelésébe. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hiányoznak nekem apával a mindennapokban.
Este izgatottan készülődtem a vacsorához. Hagyomány nálunk, hogy minden évben veszünk egyen pizsamákat, és azt viseljük a vacsora alatt, és később, mikor az ajándékokat bontjuk, miközben Kevin próbálja megvédeni a házát. Sajnos az évek során sokszor nem sikerült pontosan karácsony napján ünnepelnünk, ezért is vagyok most ennyire izgatott. Ritka pillanat, hogy mindannyian pont ráérünk Szenteste. Ráadásul ez Dominikkal az első közös karácsonyunk, mint egy pár.
„Minden rendben bébi?"
„Mi? Ja, persze. Mondtál valamit?"
„Csak megkérdeztem, hogy mit beszéltetek anyukáddal, mert utána kissé letört voltál."
„Ja, semmi különöset, csak rájöttem, hogy mennyire hiányoznak. Tudod, szeretek itt élni, főleg most, hogy itt vagy mellettem, de azért sokszor hiányoznak. Nem is tudom te, hogy bírod, hogy nem látod őket."
„Szarul, de nekem is segít, hogy itt vagy." A könnyeimet törölgetve néztem fel a barátomra. „Jaj Istenem bébi, gyere ide. Nem akartalak megsiratni, ne haragudj, hogy felhoztam a témát."
Miután megnyugodtam az ölelésében, tényleg elkezdtem készülődni, majd együtt mentünk le a nappaliba az ajándékokkal a kezünkben. Szerencsére senki nem volt éppen a nappaliban, így gyorsan bepakoltuk a csomagokat a fa alá, és már ott is hagytam Domit, hogy segítsek Zsanettnak megteríteni az ünnepi asztalt. A vacsora hihetetlenül jó hangulatban telt, és az ételek is brutálisan finomak voltak. Szofi egész vacsora alatt izgatottan ugrált, és kérdezgetett minket, hogy mikor nyithatjuk végre az ajándékokat. Annyira boldog voltam, ahogy Dominik nagy tenyere a combomon pihent végig, és csak hallgattam ahogy Bendi épp beszámolót tart a svájci életükről, miközben a legfinomabb magyar bort iszogattam, hogy az arcom már szinte szétszakadt a mosolygástól. A barátom néha odahajolt hozzám egy-egy puszira, vagy épp rákérdezett, hogy minden rendben van-e nálam, én pedig nem tudtam rájönni mégis mivel érdemeltem ki, hogy ennyire tökéletes a karácsonyom.
„Most akkor nyitjuk végre az ajándékokat?" A kislány már a nappaliból kiabált, és izgatottan ugrált a fa előtt.
„Nyugalom kislányom, mindjárt megyünk, és akkor kezdhetjük."
„Hé bébi, remélem azért este is kapok valami ajándékot, nem csak most." Milyen pimasz.
„Sajnálom Szoboszlai, ma este semmit nem kapsz, mert az öcsémmel alszok, ahogy mindig is szoktunk karácsonykor."
„Mit szoktunk karácsonykor?"
„Együtt aludni."
„Ja igen. Bocs tesó, de mára elfelejtheted a nővéremet. Viszont ahogy hallottam Szofi veled akar aludni"
„Igeeen, Domi légyszi!"
„Rendben, de most menjünk, mert anyáék már várnak." A kislány csillogó tekintettel ugrott a bátyja nyakába, aki így telepedett le a kanapéra. „Jó nehéz vagy Szofi, nem akarsz megállni a növésben?"
„Nem." Válaszként csak kinyújtották egymásra a nyelvüket.
Még december elején megbeszéltük, hogy mindenki csak egy ajándékot vesz a másiknak, vagy közösen adunk valamit. Szofi volt az egyetlen, aki több ajándékot kapott. Szinte mindenkitől kapott valami szép ruhadarabot, kiegészítőket az Ipadjához, vagy különböző lányos játékot. A fő attrakció azonban egy hétvége volt Disneylandbe. Amint kiolvasta a borítékon lévő szöveget hatalmas visításba kezdett. Mi csak nevetve fogtuk be a fülünket, miközben a kisiskolás lány magából kikelve rohangált a házban kiabálva, hogy megy Disneylandbe. A család többi tagja főként apróságokat vett a másiknak. A fiúk természetesen valami játéknak a kiegészítőjét vették egymásnak, amihez én úgyse értek. A szüleinknél úgy gondoltuk csalunk egy kicsit, és négyen közösen befizettük őket egy hajóútra, így legalább négyesben is eltölthetnek egy kis időt. Elmondásuk szerintem a születésem előtt nyaraltak utoljára egyedül. Grétinek a fiúkkal közös ajándékot adtunk, mert Trentnek köszönhetően szereztünk VIP belépőt a monacói nagydíjra. Gréti nagyon sejtelmes volt Bendi ajándékát illetőleg, amit nem tudott elhozni, így az öcsém majd később kapja meg. Hát megöl a kíváncsiság, hogy megtudjam mi az, úgyhogy majd jól kifaggatom erről a lányt. Végül Dominik és én jöttünk.
„Boldog karácsonyt bébi! Remélem nem fogsz megölni ezért." Ahogy odanyújtotta a kis dobozkát már tudtam, hogy mi lapul benne, így eléggé mérges tekintettel néztem a focistára.
„Dominik. Mondtam, hogy ne vedd meg nekem, mert nem akarom, hogy ennyit költs rám."
„Muti, mi van a dobozban!" Szofi a nyakát nyújtogatva nézte az ajándékomat, ami egy gyönyörű Cartier karkötőből állt.
„Fiam, ez aztán a szép ajándék." A két Szoboszlai vigyorogva pacsizott le egymással.
„Kösz apa. Igyekszem. Na Ella, gyere ide, felrakom a karkötőt." Pofátlanul szép mosollyal húzta magához a csuklómat a férfi, és csatolta be az ékszert, majd a fülembe súgta, hogy később a hozzá passzoló gyűrűt is odaadja.
„Egy mocsok vagy. Tessék, az ajándékod. Bár ezek után az én ajándékom eltörpül a tiéd mellett."
„Ezt kétlem bébi, de próbáljuk meg." Izgatottan nyújtottam felé a dobozt, aminek szélsebességgel nyitotta fel a tetejét. Amint meglátta, vigyorogva vette a kezébe a tárgyat, és amint megfordította, és elolvasta a szöveget, elérzékenyülve hajolt hozzám egy óvatos csókra. „Köszönöm Eli, ez bőven felülmúlja azt a karkötőt."
Még pár hete, amikor repültünk az egyik meccsre az ő IPadjéről dolgoztam, találtam egy linket a keresési előzményeiben, amiben egy órát rakott a kosárba, de végül nem vette meg. Nos, én azonnal megrendeltem neki az órát, és mivel feldobta opciónak, belegravíroztattam annak az éjszakának a dátumát. Hihetetlenül boldog voltam, hogy örült az ajándéknak, amit már fel is csatolt a csuklójára, és büszkén mutogatta a család férfitagjainak.
„Biztos, hogy az öcséddel akarsz aludni?" Egy utolsó jóéjt csókra mentem vissza a hálóba, amíg Bendi is elköszön Grétitől, és kinyitja a hatalmas kanapénkat a nappaliban, hogy ággyá alakíthassa.
„Biztos, Szofi is mindjárt itt lesz. Készülj fel, mert hoz magával legalább hat plüsst." A focista csak nevetve emelte fel az ágy közepéről a plüss majmomat, amit még pár éve kaptam tőle, mikor az anyukájával meglátogattak amikor beteg voltam. „Jó éjt Nik. Álmodj rólam!"
„Szép álmokat bébi." Apró puszi helyett, megragadta a tarkómat, és megcsókolt. „Maradj!" Nagy nehezen elszakadtam az ajkaitól, és egy utolsó puszit adva a szájára kivonultam a szobából, ahova szinte rögtön be is robbant Szofi.
„Oké Bendi, mi a bajod?" Kíváncsian fordultam az öcsém felé, aki egész film alatt nagyokat sóhajtozott, és csapkodta magát ide-oda.
„Semmi."
„Bolla Bendegúz, nekem ilyet ne mondj! Tudod jól, hogy jobban ismerlek, mint bárki más, szóval nagyon jól tudom mikor hazudsz. Úgyhogy megint megkérdezem. Mi a bajod?"
„Meg akarom kérni Gréti kezét."
„Hogy mit akarsz?" Oké, szerintem csak rosszul hallottam, és most valami mást fog mondani.
„Jól hallottad. Meg akarom kérni a barátnőm kezét."
„Te hülye vagy." Láttam rajta, hogy egy kicsit megbántottam ezzel a kijelentésemmel, ezért még mielőtt bármit is mondhatott volna, folytattam. „Csak pár hónapja vagytok együtt. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyors lenne?"
„Februárban leszünk együtt egy éve. Meg nem azt mondtam, hogy most rögtön fogom megtenni, de a közeljövőben szeretném feltenni neki a kérdést."
„Csak ne valami ünnepkor kérd meg. Azt utálná, és nemet mondana."
„Tudom. Ezt hajtogatod te is évek óta, hogy mennyire utálnád, ha például karácsonykor kérnék meg a kezed. De nyugi, Domának is már elmondtam, hogy zsigerből nemet mondasz, ha ilyen dátumot választ."
„Ti ilyenekről szoktatok beszélgetni egymással?"
„Néha. A fiúk is szoktak lelkizni, nem csak a lányok."
„Na várj, Domi meg akarja kérni a kezem?"
„Majd egyszer igen. Gondolom te sem hitted azt, hogy életetek végéig csak így éldegéltek egymás mellett."
„Persze nem, de annyira távolinak tűnik. Mármint hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy mi van, ha egyszer csak letérdel elém, de ez biztos nem mostanában fog megtörténni."
„Hát persze, hogy nem. Szóval mi van ezzel a ház témával? Anya valamit mondott, de nem teljesen értettem."
„Á, semmi különös. Már lenyugodtam, csak kicsit túlkomplikáltam a dolgokat. De semmi gáz, majd beszélek vele arról, hogy mit szólna ahhoz, ha összeköltöznénk."
„Büszke vagyok rád nővérkém."
„Tudod, nagyon hiányzol. Néha jó lenne, ha még mindig Magyarországon élnénk, a kis lakásunkban."
„Néha jó lenne, de akkor nem alakult volna így az életünk, és nem lennénk ennyire boldogok." A könnyeimet törölgetve öleltem meg az öcsémet, és nagyon hálás voltam, hogy legalább egy kis időt tudtunk együtt tölteni. „Eljössz majd velem gyűrűt nézni?"
„El. Sosem gondoltam volna, hogy találsz valakit magad mellé, akivel ennyire komolyan gondolod. Azt hittem mindig megmaradsz egy csajozógépnek, mint amilyen voltál."
„Nincs mese, felnőttünk."