Üdv Liverpoolban (Sz. D.)

10. fejezet

A buli napján nagy volt a nyüzsgés az Alexander-Arnold rezidencián, ahonnan a srácok elcsalogatták a szülinapost azzal az indokkal, hogy Jürgen behívta őket egy gyors edzésre. Mi a lányokkal feldíszítettük a lakást, elszaladtunk a rendelt ételekért, meg még egy pár liter piáért biztos, ami biztos. Durva este lesz, az tuti. A buli előtt nagyjából húsz perccel mindenki megérkezett, csak Trent és Domi hiányzott, aki valamilyen indokkal marasztalta az edzőközpontban a britet, hogy ne legyen feltűnő, hogy mindenki ugyanoda indul meg.
A meglepetés nagyon jól sikerült, mert bár Trent sejtette, hogy lesz bulija, miután jó pár nappal a szülinapja után lett megtartva, már lemondott róla. Amint a szülinapos mindenkit végig ölelgetett kezdetét vette a parti, ahol nem igazán sajnáltuk az alkoholt. Egymás után húztuk le a feleseket, mindenki mindenkivel koccintott. Sokszor. Az este első felében Dominikkal egymáshoz sem szóltunk, mert mindig valaki leszólított minket. Illetve Saff kitalálta, hogy karaokezzunk, amihez később szinte mindenki csatlakozott, úgyhogy kialakult egy jó kis párbaj, amit természetesen a szülinapos nyert. Attól függetlenül, hogy pocsék hangja van. A buli a torta felvágása után durvult be igazán. Volt itt minden. Asztalon táncolás, ivós játék, sörpong, még több karaoke, értelmetlenebbnél értelmetlenebb zenékkel. Egy idő után túl nagy lett a hangzavar, így elnézést kértem az épp nekem üvöltöző Harveytól, és inkább kimentem az erkélyre egy kicsit levegőzni.
„Hé, minden rendben?" Fáradt mosollyal néztem a magyarra, aki érdeklődő tekintettel támaszkodott meg a korláton.
„Persze, csak kicsit sok volt már a benti zajból. Nálad?"
„Én csak láttam, hogy itt vagy kint, és gondoltam rád nézek, hogy jól vagy-e."
„Köszi." Válasz helyett, csak magához húzott, én pedig a szememet lehunyva bújtam hozzá. „Domi! Mi van köztünk?"
„Nem tudom. Szeretek veled lenni. Olyan megnyugtató, ha mellettem vagy."
„Igen, szerintem is." A mondatomat már nem tudtam folytatni, mert úgy elkezdtem sírni. Ezt amúgy az alkoholnak tudom be.
„Hé, bébi! Ne sírj!" Könnyű azt mondani. „Jobban leszel, ha megcsókollak?"
„Nem, de próbáld meg!" A következő pillanatban olyan hevesen csókolt meg, hogy azt hittem, menten összeesek, vagy kiesek az ablakon. Nem hiszem, hogy a csókcsatáink közül bármelyik is ennyire intenzív lett volna. Úgy faltuk egymás ajkait, mintha az életünk múlt volna rajta. Valamilyen szinten ez igaz is volt. Végül levegőhiány miatt váltunk el egymástól, és hosszú percekig csak a homlokunkat egymásnak döntve próbáltuk normalizálni a légzésünket. „Azt hiszem, ha bemegyünk lesz mit magyaráznunk a többieknek."
„Szerintem túl részegek ahhoz, hogy kérdezzenek bármit is." Egy kis ideig még egymást ölelve álltunk az erkélyen, a várost csodálva. Idilli pillanatunkat Robbo szakította félbe, aki egy-egy feles pohárral közelített felénk, és kérte, hogy menjünk be, mert pia idő van.

Másnap reggel fura mód az ágyamban keltem fel. Amint kinyitottam a szemem, elfogott a hányinger, és amilyen gyorsan tudtam, rohantama wc-re, hogy kiadjak magamból mindent. A wc-n támaszkodva próbáltam feleleveníteni az éjszaka történteket. Elsősorban azt, hogy mégis hogyan kerültem a lakásomba, mert fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda, ugyanis nagyjából nyolc feles után szinte teljesen kiesett minden. Arra emlékszem, hogy kint csókolózunk a teraszon Domival, majd valaki kijött, hogy piáljunk. Utána valami berémlett arról, hogy a magyarral lassúzunk, újra csókolózunk, majd valami játékot játszottunk a többiekkel, és utána újra csókolóztunk a férfival. Emlékszem, hogy megkérdezte nem akarok-e haza menni, mert látja rajtam, hogy teljesen kész vagyok. Az is rémlik, hogy Szoboszlai végül tényleg felkísér a lakásomba, és beinvitálom magamhoz, amire persze ő nem mondott nemet. A következő pillanatban már lecsapott az ajkaimra, és a fenekemnél fogva cipelt fel a szobámba, ahol igen hamar lekerültek rólunk a ruháink. Amint ez bevillant, és realizáltam magamban, hogy teljesen meztelen vagyok, pánikolva mentem vissza a hálóba, ahol a magyar férfi elterülve az ágyamban aludt. Meztelenül. Nem, ez nem lehet. Nem feküdhettünk le egymással, főleg nem részegen. Biztos valami más történt itt, amiért nincs rajtunk ruha.
„Miért nézel rám úgy, mint aki szellemet látott?" A focista mosolyogva nyújtotta a kezét. „Hé, Ella. Minden rendben van?"
„Most megkérdezek valamit, de kérlek őszintén válaszolj rá." Idegesen tekertem magamra a köntösömet, és dobtam oda Dominiknak az alsógatyáját.
„Kezdesz megijeszteni, jól vagy?"
„Oké, szóval." Mély levegőt vettem, és már előre féltem a választól. „Az éjszaka, lefeküdtünk egymással?"
„Le." A francba. Szó nélkül nyitottam ki a háló ajtaját, és rohantam le a nappaliba. A kanapéra leülve hajtottam a fejem a térdeim közé, és engedtem utat a könnyeimnek. „Elizabet!"
„Ne! Te csak ne szólj hozzám! Hogy mertél lefeküdni velem? Úgy, hogy én a világomat nem tudtam?" Már egyáltalán nem finomkodtam, és magamból kikelve üvöltöttem a férfival.
„Én csak..."
„Te csak fogd be! Nem hiszem el, hogy ekkora hülye voltam! Hogy képzelted azt, hogy a beleegyezésem nélkül lefeküdhetsz velem?"
„Azért álljál már le! Te is ugyanúgy akartad, ahogy én! Megkérdeztem tőled, hogy biztos vagy-e a dologban, és igent mondtál!"
„Ilyet biztos nem mondtam! Már hogy mentem volna bele a dologba, amikor hetek óta az ellen küzdök, hogy feküdjek le veled? Te egy idióta vagy, ha bármit is jelnek vettél, hogy ezt megteheted velem."
„Hát a Domi, én is akarom, azért igen erős jel!" Akkora pofont kevertem le neki, hogy egy kicsit meg is ingott.
„Biztos vagyok benne, hogy ilyet nem mondtam! Honnan veszed, hogy egyáltalán érzek irántad valamit ahhoz, hogy szexeljünk?"
„Te mondtad." Hogy mi?
„Én? És mikor? Merthogy én ugyan nem emlékszem olyanra, hogy bármikor elmondtam volna neked bármit az érzéseimmel kapcsolatban."
„Nem hazudok. Tényleg elmondtad." Idegesen ment a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár vizet.
„Persze, és mégis mikor? És hol?"
„Leicesterben. Az első este. Bekopogtál a szobámba, és még mielőtt egy szót is szólhattam volna, te előadtál egy monológot, hogy mennyire szeretsz engem, és mekkora egy paraszt vagyok, amiért nem tudok dönteni arról, hogy mit akarok."
„És mégis miért nem közölted ezt velem korábban?" Ismét kezdett bennem felmenni a pumpa.
„Nem tudom. Féltem, hogy visszaszívod, és csak túl részeg voltál, hogy komolyan gondold."
„Hát ez kész őrület! És komolyan azért, mert egyszer részegen azt mondtam neked, hogy szeretlek, azt gondolod, hogy teljesen oké, ha van egy újabb pillanatom, amikor a világomat nem tudom, te ezt kihasználd, és szexelj velem?"
„Azt hittem, komolyan gondolod, és nem vagy annyira ittas."
„Hát ez kész őrület! Te nem vagy normális, esküszöm!" Amint egy kis részlet bevillant az estéről, pánikolva néztem fel rá. „Dominik! Kérlek mondd, hogy védekeztünk."
Ahogy belenéztem a szemébe tudtam a választ, és itt hagyott el minden erőm. A kanapéig sem tudom, hogy jutottam el, de amint leültem a szélére, pánikszerűen tört ki belőlem a sírás, és szinte alig kaptam levegőt.
„Ne haragudj!"
„Ne haragudjak? Ne haragudjak?" Idegesen pattantam fel újra a kanapéról, és nagyon kicsin múlt, hogy ne pofozzam fel újra. „Mondd, te felfogod mennyire felelőtlen voltál? Mibe telt volna, hogy felhúzz magadra egy rohadt gumit?"
„Bébi, kérlek!" Próbált felém közeledni, de én csak kibújtam az öleléséből.
„Kérlek mi? Ne legyek kiakadva azért, mert lehet, hogy felcsináltál? Vagy azért, mert lehet, hogy elkaptam tőled valami szar nemibetegséget? Miért ne legyek kiakadva? Hm? De persze megint én voltam a hülye, mert reménykedtem. Azt gondoltam, hogy az elmúlt hetekben annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy végre te is érzel valamit irántam, és nem csinálok magamból egy totális idiótát, de úgy látom, megint én koppantam!"
„Te miről beszélsz? Már elmondtam neked, hogy te is beleegyeztél a tegnap estébe! Mondjuk nem is értem miért hittem azt, hogy komolyan gondoltad, hiszen totál nem vagy tudatában annak, hogy te mit beszélsz! Ahogy annak sem, hogy mások mit gondolnak rólad, vagy hogy éreznek irántad! Egyszerűen képtelen vagy észrevenni, hogy mennyire beléd szerettem, és nem hiába lakok itt lényegében már hetek óta, és teszünk úgy mintha együtt lennénk!" Az utolsó szavakat szinte már az arcomba kiabálta.
„Hogy mit csináltál?" Oké, biztos vagyok benne, hogy ezt álmodtam, vagy legalábbis sokkot kaptam.
„Beléd szerettem! Rohadtul szerelmes vagyok beléd Ella!" Minden szóval egyre közelebb és közelebb lépett hozzám. „Tényleg őszintén sajnálom a tegnap estét, és azt is, hogy ennyire felelőtlen voltam."
„Azt mondod, hogy szeretsz?" Még mindig nem hiszem el, amit hallottam.
„Szeretlek! És nagyon remélem, hogy ezek után nem fogsz kidobni. Főleg nem amiatt, amit tettem veled."
„Az, hogy szeretsz, nem mentség semmire. Nem szeretem, ha kihasználnak."
„Tudom, és sajnálom, csak annyira elvakított, hogy végre te is belementél abba, hogy szeretkezzünk, hogy egyszerűen nem gondoltam a következményekre. Vagy arra, hogy te esetleg nem vagy tudatodnál." Az arcomat a kezei közé fogva nézett le rám, én pedig már egy kicsit sem ellenkeztem.
„Ugye tudod, hogy ezek után rengeteget kell majd teperned, hogy ezt jóvá tedd?"
„Tudom. Akkor rendben vagyunk?"
„Nem, de rendben leszünk." Kétségbeesett tekintetén majdnem megszakadt a szívem, és már tényleg úgy éreztem, hogy nem érdemes a jégkirálynőt játszanom. „Nik?"
„Igen, bébi?"
„Szeretlek!" Amint ezt kimondtam, azok a gyönyörű barna szemek felcsillantak, és apró mosolyra húzódott a szája. „Most mi lesz? Megcsókolsz, vagy nem?"
Ez a csók most más volt, mint az eddigiek. Olyan szeretettel még soha senki nem csókolt meg, mint most Dominik. Úgy fogta közre az arcom, mintha mindjárt eltűnnék, vagy összetörnék. El sem hiszem, hogy bevallotta nekem, hogy szeret. Többször is.
„Na, bébi. Most miért sírsz?" Észre sem vettem, hogy patakokban folynak a könnyeim, és már teljesen átáztattam a férfi felsőjét.
„Nem tudom, csak megkönnyebbültem, azt hiszem."
„Nem szeretem, ha sírsz."
„Tudom. Bocsi."
„Ella, eljössz velem, egy randira? Egy igazi randira? Nem olyanra, mint amiken eddig voltunk, és nem lett kimondva, hogy randi, de mindenki tudta, hogy az, hanem egy igazi randevúra."
„Azt hittem már sosem hívsz el."
Fél órával később boldogan huppantam le Dominik mellé a kanapéra, egy nagy tálcával a kezemben, amin a focista által készített reggelim volt. Rengeteg dolog aggasztott még kettőnkkel kapcsolatban, de nagyon boldog voltam, hogy végre bevallottuk egymásnak az érzéseinket, és együtt vagyunk.
„Min agyalsz? Látom, ahogy a kerekek mozognak az agyadban."
„Sok mindenen. De főként azon, hogy mi van, ha terhes vagyok."
„Ezen ráérünk később is aggódni."
„Azért ez így nem teljesen igaz. Jó lenne tudni, hogy mit fogsz csinálni, ha kiderül, hogy lesz egy gyerekünk."
„Mi lenne? Felneveljük."
„Dominik, huszonkét éves vagy..."
„Anya huszonegy volt, mikor születtem."
„Az más." Elgondolkodva nyeltem le az utolsó falatot, és inkább úgy voltam vele, hogy jobb jegelni a témát. Egyelőre. „Tudod mit? Tényleg ne beszéljünk erről. Nem akarom elrontani a napot, fejezzük be a reggelit, utána majd kitaláljuk, mit csináljunk ma."
„Figyelj Ella, nem lesz semmi baj. Ígérem." És tényleg elhittem neki. Apró mosollyal az arcomon hajoltam felé, és csókoltam meg.
„Khm. Jó reggelt fiatalok!"
„Jézusom, Trent! Megijesztettél. Mit kerestek itt?"
„Arra keltünk, hogy üvöltöztök, de azután nagy csend lett."
„Gondoltuk megnézzük, melyikőtök ölte meg a másikat." Amelia nevetve csapta mellkason barátját erre a kijelentésre. „Komolyan aggódtunk, hogy mi történt, de úgy látom minden rendben van."
„Hát haver..." Szúrós tekintettel néztem Dominikra, aki inkább elharapta a mondatát. „Maradjunk annyiban, hogy tisztáztunk mindent, és most együtt vagyunk"
„Eli?"
„Megbeszéltünk mindent, és most rendben vagyunk." A következő pillanatban Millie a mellettem álló Domit félrelökve ugrott a nyakamba akkora erővel, hogy a földre eskünk.
„Most nézd meg, ők nevezik magukat felnőtt nőknek." Trent és Domi nevetve pacsizott össze, miközben lehajoltak, hogy segítsenek nekünk felkelni a földről.

A nap további részében legjobb barátom, és a magyar, Trent lakásán játszottak valamivel, mi Ameliaval pedig elmentünk vásárolni, hogy addig is mindent kibeszéljünk a tegnap estével kapcsolatban.
„Szóval, mesélj el mindent! . De elsősorban annyira örülök, hogy végre beláttátok, hogy egymás mellett a helyetek."
„Én is. Így utólag néha annyira butának érzem magam, de akármekkora hülyeséget csináltunk az éjjel, végül örülök, mert így bevallottuk az érzéseinket egymásnak."
„Jó boldognak látni." Nevetve húztam be a barátnőmet egy fehérnemű üzletbe, hogy beszerezzünk pár csipke csodát. „Szerintem már nem kell lenyűgöznöd a lovagodat."
„Tudom, de azért csak örülne neki, ha meglátna egy ilyenben." Mutattam felé egy gyönyörű piros szettet. „Amúgy is, nemsokára itt a szülinapja. Meg akarom lepni."
„Na mondjuk, az lenne ám az igazi szülinapi ajándék."
„Te nem akarod meglepni a kis Alexandert?" Barátnőm pirulva lépett egy sorral arrébb tőlem. „Ó, szóval már meglepted? Nem is egyszer, igaz?"
„Hagyjál. Inkább gyere, fizessünk! . Vagy még esetleg megnézel pár szettet a kis Domnak?"
„Amelia!" A lány rám sem figyelve vette el tőlem is a fehérneműket, és a pénztáros lánynak odaadva őket fizette ki. „Mills, azok az enyémek. Miért fizetted ki?"
„Előszülinapi ajándék? Neked meg a lovagodnak."
„Ez így akkor sem fair. Én állom az ebédet, oké?"