Debora és Oliver

1. A kék autó

/Debora Rayn tulajdona/

Itt nálunk, Astradában meleg van. Nagyon meleg. És ez így van jól.

A legtöbb... nem, minden ember itt Astradában hozzá van szokva, és imádja is ezt a forróságot. Ez hozzá tartozik az imázsunkhoz. Nem is tudnánk mást elképzelni. A testhőmérsékletünk nekünk, forró vérűeknek 45-50 fok körül van, és még naptejet sem kell használnunk, mert kreol bőrünk alkalmaszkodik a forró levegőhöz, ami egyébként éjszaka sem hűl le.

Itt, a falumban csak a település határán túl, a horizonton látható keskeny, kékesfehér sáv emlékeztet arra, hogy van, ahol nem ilyen.
Az a keskeny sáv a Gardian, egy havas hegy, ami elválasztja Astradát, ezt a forró oázist Asgardtól.
Szerencsére vagy nem, de pont az én falum, azon belül is az én otthonom van a legközelebb a Gardianhoz - és én ennek köszönhetem az egészet, ami ma megtörtént. Kis híján az életemet is elvesztettem, mert, bár egyáltalában nem kívántam, de megtudtam, mi az: fázni.

×××

Reggel ugyanis egy kék kocsi állt meg az otthonom előtt.
Sárvédői fehérek és makulátlanul tiszták voltak, ablakai párásak, a kocsi oldalára pedig furcsa hosszú, a végén hajlított léc volt felszerelve.
Csak én láttam, mert a többi családtagom még bent aludt a sátorban, mikor én a zúgásra felébredtem.
Megdörzsöltem a szemem és pislogtam pár hosszút, mire rájöttem, hogy nem káprázik a szemem.
Tényleg... komolyan egy asgardi kocsi parkolt le a sátrunk előtt?
A sátor nyílásából óvatosan lestem, ahogy kiszáll belőle egy hófehér hajú - és bőrű! - fehér inges, alighanem ötvenes éveiben járó férfi sötétkék mellényben. Egy szintén kék pecséttel ellátott levelet ejtett abba a zsebbe, ami a sátrunk külsején a postai küldeményeknek volt elhelyezve - pont mellettem, így én gyorsan visszahúzódtam.
Mikor sarkon fordult, és visszasietett az autójához, újra kidugtam a fejem a sátor nyílásán, és onnan figyeltem, ahogy becsapja a fedett kocsi ajtaját, majd elhajt. Lassan kimerészkedtem a sátorból, és már a leveles zseb felé fordultam volna, amikor tőlem körülbelül húsz méterre lerobbant az autó. Hah.
Hagytam a fenébe a levelet, és visszabújva a sátorba, végignéztem a rejtekhelyemről, ahogy a sofőr kiszáll, mérgesen megkerülve a kocsit felnyitja a motorháztetőt, majd idegesen visszamegy a kocsi elejéhez, behajol az ajtón, kivesz valamit, rákeni az arcára - gondolom, naptej volt az... -, valamit beszól a kocsiba, becsapja az ajtót, és elindul visszafelé. Ahogy elhaladt a sátrunk mellett, gondoltam hogy biztos valami szerelőt hív, vagy ilyesmi. Arra aztán igazán kíváncsi voltam, hogy talál-e.
Miután jó messzire begyalogolt a falu központjába, végre újra kimerészkedtem, és benyúlva a zsebbe, kezembe fogtam a levelet. Hű a mindenit, hideg volt. Majdnem visszaejtettem a helyére.
Ekkor valahonnan furcsa, nyüszítés szerű hangot hallottam meg. Ahogy jobban fülelni kezdtem, rájöttem hogy a kocsi felől jön. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem szűnt meg. Valami állat lenne?
Sóhajtva abbahagytam a levél birizgálását (felülkerekedett a kíváncsiságom, ezért próbáltam a pecsét feltörése nélkül kibontani), és megindultam a kocsi felé.
Ahogy közeledtem, úgy erősödött fel a nyüszítés hangja is, majd amikor odaértem, és benéztem a hátsó ablakon, egy hófehér farkast pillantottam meg mögötte. Szóval tőle jött a hang.
Gyönyörű állat volt, és habár sosem voltam oda a fehér színért, most lenyűgözött a hatalmas bundája. Egyébként is világéletemben imádtam az állatokat.
Aztán észbe kaptam, és megpróbáltam kinyitni a hátsó ajtót. Nem sikerült, akárhogy rángattam.
Türelmetlenül megkerültem a kocsit, és megpróbáltam a másik hátsó ajtót is. Tudtam, hogy nem illik más kocsiját zargatni, de most nem érdekelt, a fenébe is, segíteni akartam. Az az ajtó végre kínyílt.
Ahogy behajoltam, a hatalmas farkas először kissé morgott rám, de miután megszagoltattam vele a kezem, és simogatni kezdtem, már engedte vakargatni a fülét, és teljesen megnyugodott.
Meglepődtem magamon, mert hirtelen teljes harmóniát éreztem magam és a hidegből jött jószág között.
Bár ne éreztem volna akkora nagy harmóniát!
A farkas újra elkezdett nyüszíteni. Ekkor vettem észre, hogy a jobb mancsából vér folyik, rá a világoskék üléshuzatra. Már egy egész tócsa volt ott, hogyhogy nem vettem addig észre?
Valahogy el kellett állítanom a vérzést, különben szegény állat mégtöbbet veszített volna. Nem tudtam, a gazdája hogy nem látta, és azt sem, mi okozta a sebet, de sürgősen szorítókötésre volt szükség, így egy pillanatnyi gondolkodás után visszarohantam a sátrunkhoz, csendben belopakodtam, és magamhoz vettem Homokvihar (a sivatagi rókám) egyik elnyűtt rongyát. Visszarohantam a kocsihoz, és ahogy tudtam, bekötöztem a barna-sárga-vörös csíkos szövettel az állat mancsát. Így végre elállt a vérzés.
Éppen elégedetten ki akartam szállni a kocsiból (idő közben eléggé bemásztam a farkashoz), amikor hangokat hallottam.
Visszahúzódtam a kocsiba, és a torkomban dobogó szívvel konstatáltam, hogy visszajött a postás, nem is egyedül. Miközben a férfihangokat hallgattam magam mögött (a motorral matattak valamit), azon filóztam, vajon előbújjak-e. Kissé tartottam attól, hogy esetleg beperelnek, amiért így bemásztam egy idegen kocsiba, akárhogy is a jószándék vezérelt... Na de ha bent maradok, akkor meg mi lesz?
Mielőtt azonban döntöttem volna, egy hangot hallottam magam mellől.
- Jé, így hagytam volna az ajtót? - , majd közvetlenül ezután becsapódott mellettem a kocsi hátsó ajtaja, amin bemásztam.
Bent voltam az autóban.
A postás kinyitotta az elülső ajtót, hogy beszálljon.
A fenébe. Most azonnal szólnom kell.
Feltápászkodtam ülő helyzetbe, és megköszörültem a torkom, de ekkor hirtelen egy nehéz tárgy esett a fejemnek. Miután hangosan felszisszentem, leestem az ülések közé, és minden elsötétült.