Debora és Oliver

15. Miért ilyen ismerős a portás?

Miután a boltos incidenst viszonylag szárazon megúsztam (szó szerint), jöhetett is a következő arculcsapás.

Anyáék azt mondták, miután kiléptünk a boltból, hogy a bútorszállító teherautó már valószínűleg odaért a leendő házunkhoz, és mivel a kulcs is a költöztetőknél van, be is viszik az összes hozott cuccunkat, és be is rendezik egy előzetes terv alapján, amit apa már jóelőre odaadott nekik.
Hát jó, gondoltam. Ez az Összehozás nem lehet kispályás, ha van költöztetővállalata. Akkor biztos minden területen megáll a maga lábán.

Aztán kiderült, hogy azért nem minden területen.

Az utunk következő állomása a suli volt.
- Dehát... Anya, ma nincsenek is nyitva az iskolák - mondtam értetlenül, mikor ezt közölte velem.
- Beiratkozunk, külön fogadnak bennünket.
- Ja. Jó - vettem tudomásul, aztán több hozzáfűznivaló híján a gondolataimba merülve sétáltam a családom mellett az új iskola felé.

Magamban megpróbáltam felidézni azt a kevés információt, amit eddig a leendő sulimról hallottam. Nem anyáéktól, mert ők szinte semmit sem mondtak, hanem... Olivertől.

Eszembe jutott, hogy azután a szörnyű buli után, amin többek között felpofoztam Jeffrey-t és összevesztem Dianával, este, mikor hazaértem, és tényleg nagyon el voltam kenődve (az akkor közelgő költözés híre is rátett pár lapáttal a hangulatomra), Oliver felhívta a telefonunkat, én pedig arra számítva, hogy a békülni kívánó Diana az, felvettem. És akkor, abban a rövid (de kifejezetten jól eső) beszélgetésben szó esett a lehetséges sulimról.
Épp arról panaszkodtam Olivernek, hogy valószínűleg - dacára az akkori helyzetemnek - nem leszek népszerű az új sulimban. Ezzel ő nem is akart vitatkozni, de azért egy mondata megragadt bennem, ami akkor kicsit megnyugtatott.

- Nyugi, szerintem tudom, melyik suliba jársz majd, és... Ott valamennyire liberálisak ilyen szinten.

Ez a mondata most is nyugalommal töltött el, ott, a sulim felé sétálva.

Akkor még nem tudtam, mennyire el fogok bizonytalanodni Oliver ezen mondatában abban a pillanatban, ahogy belépek a kapun.

Merthogy a portás, aki a bejárat közvetlen közelében ült, ahogy megláttam, miközben beléptünk, hirtelen nagyon, de nagyon ismerősnek tűnt.
Szinte túlságosan is.
Oliver apjának gondnoka, Boyle - ugrott be egy szempillantás alatt.

Ezernyi kérdés kavargott bennem.
Mit keres ebben az elvileg liberálisabb féle suliban az ország legösszehozásellenesebb figurája? Vagy már nem is dolgozik Oliver apjának? Átállt volna? De akkor miért néz úgy rám, és a családomra, mint ha kísértetet látna? Egyáltalán ez az a suli, amiről Oliver beszélt? Dehát mi más lehetne??? Anyáék nem tehetik velem, hogy beraknak valami...
- Kérem, fáradjanak be - kecmergett ki a fülkéjéből Boyle, és nyájasan beljebb tessékelt minket. A képmutató.
Mi persze követtük, nem tehettünk mást.

A kövér, fehér bajszos ember egyenesen (vagyis inkább kanyargósan, több lefelé vezető lépcsőn át) az irodába vitt minket.

Kettőt kopogott az ajtón, mire azt belülről rögtön kinyitotta egy magasabb, vékonyabb, elegáns alak, és beinvitált minket. És be is csukta utánunk, miután bementünk. Szerencsére Boyl kint maradt.

A pulzusom erősen megemelkedett, miközben a magas ember kérésére Gordonnal együtt leültünk egy-egy székre, amik az asztalával szemben voltak elhelyezve.

És figyeltünk.

- Nos. Én George Hembley vagyok, a leendő igazgatótok. Üdvözöllek benneteket itt a Heldori Általános Iskolában és Művészeti Gimnáziumban.
Ekkor elhallgatott, és jelentőségteljesen ránk, vagy inkább csak rám nézett (lévén én az idősebb), így megköszörültem a torkomat és hevesen dobogó szívvel elmosolyodtam.
- Köszönjük. Megtiszteltetés, hogy itt lehetünk - néztem a mélyszürke szemébe, és reméltem hogy eléggé tisztelettudó és értelmes voltam.