Debora és Oliver

6. Hazaút

- A te családodnak vitt levelet? - kérdezte döbbenten Oliver.
- Igen... - néztem rá. - Miért? Te tudod, mi állhat benne?
Oliver úgy nézett ki, mint aki nagyon kattog. Bennem pedig egyre nőtt az érzés, hogy van, amit ő, vagy inkább ő és az apám tudnak, én viszont nem.
- Tudod, mi áll a levélben? - kérdeztem nyomatékosabban. Oliver pedig egyre csak nézett rám, de nem felelt.

- Hát oké - mondtam végül zavarodottan, és kissé idegesen. Ha nem mondja, hát nem mondja. Ha pedig fontos, majd úgyis kiderül, vagy mi. De még mindig sejtelmem sem volt, mi lehetett benne.
- Hazaviszlek. Minél hamarabb - mondta végül Oliver, amire én nem nagyon bírtam semmit se mondani, csak bólintottam.
Egy kis csend és kanyargás után a fák között végül mégis megszólaltam.
- Tudod egyáltalán az utat?
- Tudom - bólintott magabiztosan.
Ezután megint csend ereszkedett ránk. Hogy honnan tudta az utat, azt most nem volt kedvem megkérdezni. Az Összehozásnak dolgozik, biztos onnan ismeri a másik országfél falujait. Vagy csak ezt az egyet.
Sóhajtva néztem a havas tájat, a lábamat pedig igyekeztem minél jobban magam alá húzni. Már kissé el is gémberedett a fagytól és magától a póztól.
Egy idő után a havas síkság peremén előttünk megjelent egy keskeny sáv...
A Gardian másik oldala! - futott át hirtelen az agyamon, mire jóleső melegség töltött el belül.
Oliver lassított, amikor végül odaértünk, és áthajtottunk a hatalmas hegyvonulatot kettéválasztó hágón.
- Miért lassítasz?
- Mert ha túl gyorsan hajtunk át a forró övezetbe, el is ájulhatsz a hirtelen levegőváltozástól - pillantott rám a volán mögül.
- Értem - húztam el a számat, majd felnéztem a fejem fölé. A körülbelül tőlünk egy méterre lévő sziklafal magasan csúcsosodott fölénk. Hihetetlen látvány volt.
Majd megcsapott a meleg.
- Úristen.... - állt el majdnem a lélegzetem. A következő pillanatban már vettem is le a hatalmas, bundás kabátot. - Végre!... - majd hirtelen észbe kapva, hogy kivel vagyok, Oliver-re néztem, aki a hirtelen melegtől szaporábban kezdte venni a levegőt, és hátratúrva a haját, rám nézett.
- Na, milyen? - kérdeztem bújkáló mosollyal, mire ő halkan elnevette magát, úgy nézett rám. Aztán a nap felé sandítva megszólalt.
- Meg kell állnunk, bekenem magam.
Azzal lehúzódott az - immáron poros - útról, és a kesztyűtartóból kivett egy kis fémtubust. Egy jó nagy adag naptejet nyomott ki a kezébe, majd vastagon az arcára kente. Majdnem elnevettem magam.
- Mi az? Kérsz te is, Piroska? - vonta fel fehér szemöldökét, majd meg sem várva a válaszomat, rákente a maradékot az arcomra.
Döbbenten felröhögtem, és azonnal letörölve magamat, visszakentem a kezem Oliver díszuniformisába. Úgy kellett neki.
- Ne hívj így, már mondtam. Na. Most már mehetünk - mosolyogtam elégedetten. Oliver röhögve, a fejét ingatva beszállt az autóba (a szántalpak már felhúzódtak), majd én is bemásztam, és elindulhattunk.
Az út alatt sikerült egy kicsit mégtöbbet megtudnom Oliver-ről. Kiderült, hogy a városa, Heldor egyik legbefolyásosabb emberének, Eric Silver-nek a fia, és hogy kamaszkora óta segíti az Összehozás szervezetét. Nem mintha most nem lenne kamasz (nálam egy évvel idősebb, épp tizennyolc éves) de még csak tizenegy volt, amikor véletlenül összeismerkedett a szervezet egyik vezetőjével.
- Hogyhogy véletlenül? - kérdeztem ennél a pontnál kíváncsian.
- Úgy, hogy... éppen eltévedtem. A heldori vásárban voltam a szüleimmel, amikor valahogy elkeveredtem tőlük, és egy sikátorban lyukadtam ki. Egy forró és egy hideg vérű férfit láttam meg ott, akik épp majdnem összeverekedtek egymással. Mikor megláttak, haragosan megkérdezték, hogy mit keresek ott, amire én alig tudtam mit mondani. Eleve nem is láttam még forró vérű embert azelőtt... Azután egy hideg nő lépett elő valahonnan, és emlékszem, nem törődve a férfiakkal, odajött hozzám, majd kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Végül a szervezet központjában vártam meg a szüleimet, akik... igazából meg sem köszönték a nőnek, hogy segített. Aztán kiderült, hogy a forró vérű férfit éppen át akarták helyezni Heldorba az otthonából a szervezet munkája miatt, ezért... - ekkor Oliver hirtelen elhallgatott, mintha valami olyasmit mondott volna ki, amit nem akart.
- Ezért? - néztem rá értetlenül.
- Ezért... verekedtek majdnem össze - folytatta lassan.
- És mi lett vele? Áthelyezték? - kérdeztem most már egyre kíváncsibban. Elvégre nem túl gyakori, hogy egy forró vérű átköltözzön a hideg országfélbe...
- Nem, végül a férfi az otthonában maradt, nem helyezték át hozzánk - nézte a volánt Oliver, én pedig nem tudtam leolvasni semmit az arcáról. - Ha jól emlékszem, családja volt, nem akart nekik ekkora változást és visszautasította a szervezet kérését - tette hozzá.
- Hú, még szerencse! - fújtam ki a levegőt. - Én is alig bírtam ki pár órát ott a hidegben, hát még ha egy egész életet kellene ott leélnem.
Oliver erre a szemembe nézett.
- Egy ilyen kabáttal túl lehet élni, hidd el nekem.
Egy darabig csendben utaztunk, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Egyébként a fehér farkas,... akit bekötöztem, ő hogy van?
- Ő? Ő jól - mosolyodott el Oliver - Mikor elmentem a kabátodért, át is kötöztem, hogy senkinek se tűnjön fel a kendőd.
- Huh. Köszi - néztem rá hálásan. Annak is örültem, hogy a farkas, aki miatt végülis ez az egész történt, jól van.
- Amúgy... Láttam a sebét, és ha te akkor nem kötöd be, nem biztos, hogy túléli - nézett rám Oliver sokatmondóan. Erre én csak elmosolyodtam.
- Akkor végülis megérte, hogy beleájultam a kocsitokba!
- Hát, ha te mondod... Nekem meg egy fuvaromba került a dolog. De ha megkérdeznék, azt mondanám, simán megérte - vonta meg a vállát.
Egy darabig még mentünk, aztán körülbelül a falu széle előtt száz méterrel megálltunk.
- Megérkeztünk - nézett rám Oliver, én meg megértettem, hogy a feltűnés elkerülése végett nem akar tovább jönni, így lassan sóhajtva kiszálltam a kocsiból.
- Hát én... Mindent köszönök. Tudom, hogy valószínűleg soha sem találkozunk többet...
Oliver ekkor rámnézett, és... Sokadszorra nem tudtam volna megmondani, mit láttam a szemében. Mintha ő ismét tudna valamit, amit én nem, de... Lehetséges ez?
- A homlokodat észre fogják venni - jegyezte meg még mindig a szemembe nézve, mire én kizökkentem, és a homlokomhoz kaptam.
- Aú... - a kocsiban hozzám vágott nehéz tárgy nyoma még eléggé fájt. - Tényleg. Majd kimagyarázom valahogy - nevettem legyintve. - Amúgy nincs ötleted, hogy mi volt az, amit hozzám vágtak?
- Nem tudom. Talán egy harapófogó - tűnődött.
- Jó. Hát akkor... Én most...
- Menj - mosolygott rám Oliver.
- Oké. Szia! - intettem neki egy utolsót visszamosolyogva, és otthagytam a bundás kabáttal és az autóval, na meg - ezek szerint - a harapófogóval együtt.
Igyekeztem mindent, amit hallottam, jól elraktározni magamban, bármilyen haszontalanok lehettek is ezek az információk a jövőben, de legalább ezután már volt fogalmam egy olyan helyről is, amit máshogy talán sosem ismerek meg.