Debora és Oliver

13. Viszlát, Astrada!

Az utóbbi két nap nagyrészt izgalmasabb események nélkül telt, azon kívül hogy a suliban búcsúszkodtam (ez rövid beszélgetésekből és a részemről ajándékozásból állt a tanároknak), otthon pedig pakoltam, nem igen történt semmi, ezért nem is írtam naplót. Na meg nem is bírtam volna folytatni, mert a csomagolásban és dobozolásban estére rendre elfáradtam.

Holnap költözünk. Az ágyamon és a holnapra kikészített ruháimon kívül már minden be van pakolva különböző méretű ládákba, a bútorok pedig szétszedve állnak kisebb-nagyobb halmokban. Szerencsére - mint megtudtam - a szervezet küld értünk Heldorból költöztető autót. Azt ugyan nem tudom, miféle gazdag emberek támogatják az Összehozást, hogy ilyen figyelmességekre is futja nekik, pláne hogy az ottani lakhatásunkat és végülis mindkét szülőm munkahelyét is a szervezet biztosítja (anyának is találtak egy jó titkárnői állást, ahol szerencsére nem kell sokat kimozdulnia a vélhetően fűthető irodájából). Dehát majd bizonyára jobban megismerem a működését az egésznek.

Ma délután, a suli végeztével Diana átjött segíteni elcsomagolni az utolsó holmijaimat is; ennek apropóján több ruhámat is nekiadtam. Ugyanis a ruhatáram nagy része az alapján, amit átéltem Asgardban, teljesen alkalmatlannak bizonyult az ottani életvitelemhez. Megbeszéltük Dianával, hogy az oda illő, új ruháimat legszívesebben együtt választanánk ki valamelyik helyi ruhaüzletből, de mondta, hogy az anyja nem hiszi, hogy elengedné a Gardianon túlra. Viszont azt is megbeszéltük, hogy majd a lehető legtöbbet telefonálunk és levelezünk, a leveleimben meg majd küldök neki részletes rajzokat az ottani dolgokról, mert szerencsére a rajzkészletem is velem megy.

A vidám tervezgetés közepette lassan megbarátkoztunk az elválás közelgő valóságával, és egyúttal kezdtem elhinni, vagy legalábbis remélni, hogy nem is lesz olyan szörnyű az egész.

De azért amikor a búcsúzásra került a sor, nehezen tartottuk magunkat. Valójában mindketten elpityeredtünk, de aztán hamar elnevettük magunkat, én pedig megígértem Dianának, hogy visszajövök, ha törik, ha szakad. Ő pedig biztosított, hogy itt lesz.

Miután elment, én meg magamban megállapítottam, hogy eleget pakoltam már, és nagyjából készen is vagyok, elhatároztam, hogy egy utolsót tevegélek a sivatagban, amíg még látok valamit a lemenő nap fényében.
Szél még utoljára készségesen állt a szolgálatomra, miközben a hátán ügetve tettem egy nagyobb kört a végtelennek tűnő sivatag szélén, mélyeket lélegezve az esti meleg, de friss, sivatagi levegőből. Ezzel egyúttal el is búcsúztam kedvenc tevémtől, akit holnap már társaival együtt odaadunk új tulajdonosának, aki apám egyik ismerőse, és szerencsére elég jól ért az állatokhoz.

Visszamenve a sátorba örömmel láttam, hogy Homokvihar is épp visszatért a kóricálásáról, és megilletődve kapkodja a fejét a kupacokba rendezett holmik között.
A napokban sokat vívódtam magamban, hogy magunkkal vigyem-e őt is, hiszen ha fűtünk, talán ellenne egy Heldori házban, de végül arra jutottam, hogy nem akarom megfosztani a sétáitól, amiket egészen rendszertelen időközönként tesz meg, sokszor a tudtunk nélkül. Ha ott egyszer véletlenül kiszökne a ház biztonságából és melegéből, egész biztosan nem élné túl a fagyot.
Így hát a kaktuszaimmal együtt őt is odaajándékoztam Dianának, akivel már amúgy is megszerették egymást, amióta Homokvihar a kisállatom lett.
Diana holnap reggel érte is jön, mivel megbeszéltem vele, hogy ma este még szeretném élvezni a társaságát, minthogy eddig is sokszor aludtam már együtt a kis szőrmókkal.

Mikor este bementem Gordonhoz érdeklődni, hogy hogy érzi magát a holnapi költözés miatt, ő is azt válaszolta, hogy voltaképpen már egészen belenyugodott a dologba, és hogy ma a barátai hoztak be neki ajándékokat a suliba búcsúzóul, meg hogy ő is aktív levelezőpartnere lesz jónéhány ittmaradó ismerősének.
Így hát megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy hozzám hasonlóan ő sem lesz teljesen elhagyatott. Ezzel a tudattal már boldogan adtam neki jó éjt-puszit, és miután még mondtam neki néhány bíztató, megnyugtató szót, végül visszamentem a saját helyiségembe.

Tényleg nem tudom, mit hoz a holnap. Amik ide kötnek, megmaradnak: a bútorainkat visszük, és Dianával tartom majd a kapcsolatot. A kaktuszaimat neki adtam, az állataink is jó kezekben lesznek majd. De ami ott vár, arról fogalmam sincs; Oliver-en kívül mást nem ismerek onnan, elfogult véleményt az emberekről pedig nem akarok alkotni, mert nem lenne értelme.
Eszembe jutott Boyle, az az undok bajszos ember, aki követni akart minket az autójával, hogy aztán beáruljon Oliver apjának... És majdnem kétségbeestem arra gondolva, hogy vajon hány hasonló ember lehet még ott.

Hát, minden esetre most bátran kell lehunynom a szemem.