Debora és Oliver

12. Költözünk

Tegnap este apa elutasította a kérésemet.
Ezután pedig annyira elment a kedvem a naplóírástól (meg úgy mindentől), hogy inkább lefeküdtem aludni. Még Dianának sem szóltam, pedig nagyon várhatta. Gondoltam, majd ma.

Apa először eléggé meglepődött a kérésemen, aztán közölte, hogy szó sem lehet róla. Még nem állok készen arra, hogy külön éljek. Erre neki is elmondtam az elméletemet, hogy ha anya tizennyolc évesen már hozzá ment, én miért ne élhetnék külön, de apa erre azt válaszolta, hogy az más volt, anya akkor már rég egyedül vezette a háztartásukat szegény Greta nagymama betegsége miatt. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Akartam, és egy ideig még csináltam is volna, de apa leállított, hogy sok még a papírmunkája, menjek ki. Meg amúgy is, nem akarja, hogy Dianáék terhére legyek. Erre tényleg kimentem onnan.
A tervem szinte tökéletes volt, de nem engedték, a dühöm meg, minél tovább forgattam magamban a dolgot, annál jobban nőtt.
El kell mennem innen. Itt kell hagynom Dianát, a tevéinket, valószínűleg a népszerűségemet is... És ez most már végleges. A fenébe.

Ma reggel tehát eléggé rosszkedvűen - és illúziómentesen - készülődtem. Mivel Dianával már kibékültem, egészen jó volt a suliban, viszont elmondtam neki, hogy már végleges a költözés. És ez a tény, miután hazaértem, mégnagyobb teherként nehezedett rám.
Egyre jobban izgultam az új helyzetek miatt, amik Asgardban várhatnak majd rám. Úgy éreztem, ha elhagyom Astradát, teljesen ki fog csúszni a lábam alól a talaj. Ott nem lesz kire támaszkodnom. Kivéve...

Felkeltem az ágyamról, ahová a hazaérkezésemet és megebédelésemet követően dőltem le, és felvéve a papucsomat, elhatároztam, hogy átmegyek Gordonhoz.
Ha átköltözünk Asgardba, Heldorba, a szüleinket leszámítva valószínűleg nagyjából ketten leszünk egymásnak. Ő és én.

Annyira lefoglalt a Dianás ügy meg a költözés gondolata, hogy azóta nem is beszéltem vele. Pedig ez neki is legalább olyan nehéz lehet, mint nekem.

Mivel már hazaért a napköziből, átmentem hozzá. Neki valamivel kisebb elkülönített része van a sátorban, mint nekem, de azért nem panaszkodhat.

- Hahó - álltam meg a bejáratnál, miután a függönyt félrehúztam.
- Szia, Debi - fordult hátra Gordon. Épp bütykölt valamit a bejárattal szemben elhelyezkedő íróasztalánál.
- Nem baj, ha átjövök egy kicsit? - mentem beljebb, majd igazi testvérekhez méltóan meg sem várva a választ, lehuppantam az ágyára.
Gordon megvonta a vállát, és tovább forgatta a kezében lévő... Valamit.
- Mit csinálsz? - kérdeztem nyújtogatva a nyakamat, hogy lássam.
- Egy papírházat.
- Papírházat? - néztem rá furán. - Miért nem sátrat?
Gordon felnézett rám.
- Megpróbálom elképzelni a jövőbeli házunkat.
- Áh. Értem - rágtam a szám szélét, majd a kis házikóra pillantottam, amit Gordon a kezében fogott.
- Nagyon szép. Bár fura. De nagyon szép.
- Köszi - biccentett.
Majd egy kis hallgatás után újra megszólalt.
- Miért jöttél át?
- Csak... Bandázni - vontam meg a vállam. Ezt a kifejezést használtuk a lényegében értelmetlen, de együtt töltött időre.
- Már egy csomó ideje nem voltam itt, igazából amióta...
- ...mióta tudod, hogy költözünk? - kérdezte Gordon.
- Igen - láttam be. - Annyira sokkolt, és felháborított... - túrtam bele a hajamba, majd lopva az öcsémre pillantottam. - De neked sokkal több igazi barátod van, mint nekem, te hogy fogadtad?
- Hát - nézett maga elé Gordon, majd szomorúan rámpillantott, de végül csak megvonta a vállát, és nem válaszolt.
- Te sem tudsz vele mit kezdeni - bólintottam halkan. Nem csodáltam, hiszen ez a költözés úgy ahogy van, tönkrevágta a gyerekkorát, ami pedig már amúgy sem tartott volna sokáig.
- Nem tudom, mit mondjak, erre úgy sem tudunk felkészülni - vontam meg a vállamat. - De szerintem az lesz a legjobb, ha minél emlékezetesebb napokat töltünk itt, Darkastban - mondtam nagy bölcsen. Valahogy itt, Gordon helyiségében kicsit jobban képes voltam megnyugodni és a jövőbe nézni. És magamban arra jutottam, hogy valóban ki kell használnunk azt az időt, amit még itt töltünk.
- Hát ez igaz.
Gordon tovább bámulta a kis házat amit csinált. Eléggé szomorúnak tűnt.
- Mondd el nyugodtan, mi az, én bőven ráérek - dőltem hátra a kényelmes szövetekre és rojtos párnákra.
- Ja, semmi... csak, hogy szerintem a barátaim már hozzá is szoktak, hogy elmegyek. Észre se veszik majd, hogy nem leszek ott.
- Ugyan már! - ráztam meg a fejem - Ez biztosan nem így lesz. Hiszen te vagy a társaság középpontja. Nem?
- Hát... Az még tavaly volt. Azóta jött Jake, és hát...
- Jaa... Az a gyerek, aki lenyúlta a barátnőjelöltedet?
- Mi? Neeem! - Gordon azonnal elpirult.
- Tehát ő. Ahh, dehát egy ilyen Jake-féle kölyök melletted úgysem rúghat labdába. Az a lány meg nem ér annyit, ha nem téged választott!
- Hát de Golda észre sem vette, hogy én... Hogy ő nekem...
- Ahhj - értettem meg azonnal, hogy Gordon nem volt elég bátor színt vallani Goldának, aki pedig már alsós korában is tetszett neki. A fenébe.
- Na de várj. Ezek szerint Jake a népszerűségedet is lenyúlta? - kérdeztem, reagálva Gordon korábbi mondatára.
- Hát... amikor ma sorban álltam ebédnél, és ők már leültek, és azt hitték, hogy nem hallom őket, Jake azt mondta a többieknek, hogy szerinte nem baj, hogy eggyel kevesebben lesznek, mert így beférnek az apja új autójába.
- Ó... - néztem szomorúan Gordonra. - De Gordon, a barátaid, mármint, nem Jake, hanem a többiek... ők imádnak! Szerintem igenis sajnálják, hogy elmész.
Gordon némileg elfogadta a válaszomat, de sajnos nem lett tőle sokkal jobb kedve.

Hát igen. Gordon hatfős baráti társasága abban üt el a mi párosunktól Dianával, hogy ott kevésbé tűnik fel, ha hiányzik valaki.
Még kicsit beszélgettünk, meg vigasztaltam Gordont, aztán visszamentem a saját részlegemre, és ott ütöttem el az időt. Olvastam, rajzolgattam és rendezgettem a dolgaimat. Rájöttem, hogy ha elköltözünk, a növényeimet is itt kell majd hagynom. Azok aztán még nálam is kevésbé bírnák ki azt a farkasordító hideget. Aztán körbenéztem az otthonos, gyönyörű, pirosas, narancsos és barnás szövetekkel tarkított "szobámon", és elgondolkoztam. Ha ott is így fog kinézni belülről a házunk, és esetleg egyszer odakeveredik hozzánk egy odavalósi vendég, az vajon mit fog szólni? Lehet, hogy amiatt még a berendezésünk is meg fog változni. És akkor már tényleg csak a hajam lesz vörös.