A mai, első itteni hétköznapom... Talán az eddigi legmozgalmasabb és legbizarrabb volt, amit megéltem.
De kezdem azt hinni, hogy fölösleges ilyen jelzőkkel dobálóznom, mert a következő napom úgyis mindig übereli az előzőt. Bár most erősen reménykedem, hogy holnap nem ez lesz, mert... Lassan kezd elegem lenni.
Tegnap finoman szólva is bepánikoltam, miután Oliver megszakította a hívást feltehetően azért, mert Boyle ismét elkapta. Nagyon bíztam benne, hogy a portás elől valamiképpen elrejtette azokat a nagyon is bizalmasnak tűnő dokumentumokat, amiket az igazgatói irodából megkaparintott, de igazából nem emiatt estem szét teljesen.
Hanem a felismerés miatt, hogy rajtam kívül ma nem lesz egy forró vérű sem a suliban. Gordon betegsége olyan hirtelen jött, hogy csak estére jutott el a tudatomig, hogy a kialakult helyzet többek között ezt is eredményezi.
Így hát az este hátralevő részét agyalással és némi pánikolással töltöttem, amit most inkább nem részleteznék, de végül arra jutottam, hogy vagy odakötözöm magam Gordon ágyához, és szándékosan elkapom tőle a betegséget, vagy elmegyek suliba ma reggel, viszont akkor valahogy láthatatlanná válok.
Ugyanis egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy kilógjak egy közösségből, ráadásul a lehető legrosszabb értelemben. Ami azt illeti, Oliver telefonhívása és az általa megszerzett hivatalos dokumentum is csak megerősített abban, hogy én egy nem kívánt, szándékosan szétszélesztett "népség" tagja vagyok, akit sehol sem látnak szívesen. Egészen a tegnap estéig minden itteni élményem ezt igazolta. A felbosszantott Boyle, a kontyos bolti eladónő, az olvadt padló... Minden.
Na jó, talán az Oliverrel történt kis iskolai incidensünk nem, de arra úgy tekintettem, mint a legelső "kalandunk" lezárására. Elvégre csak viszonoztam neki, amit az első találkozásunkkor értem tett, de fogalmam sem volt, hogy ezután is segítjük-e egymást. Vagy inkább ő engem, tekintve, hogy én itt nem sokat tudnék nyújtani neki, ő viszont tudna kalauzolni, meg minden...
Ezt azonban gyorsan elhessegettem a fejemből, mert nem akartam semmilyen módon ráakaszkodni Oliverre. Neki is megvan itt a saját élete, gondoltam.
Így hát arra jutottam, hogy az első napot egyedül kell megoldanom, úgy, hogy közben túl is élem, minden értelemben.
De tényleg teljesen egyedül.
Ha az ember magányos, nem akar kitűnni, mert az veszélyes. Helyette inkább minél jobban el akar vegyülni a tömegben, nehogy támadások céltáblájává váljon.
De én akárhogy gondolkoztam, képtelen voltam magamat egyenlőnek, elfogadhatónak látni a leendő osztálytársaimmal szemben.
De ha tényleg nagyon kedves leszek...
Úgy fog tűnni, mintha be akarnék vágódni.
Na és ha közömbös... ?
Nem, akkor bunkónak titulálnak, meg zárkózottnak.
És ha úgy teszek, mintha nem lenne köztünk semmilyen különbség?
Mi? Az lehetetlen, még a vak is láthatja, vagy ha más nem, hát nyilvánvalóan érezheti a különbséget.
Hogy ne érezné?
Emlékszem, tegnap este közvetlenül ezután a gondolatmenet után beleharaptam a porcukorral teleszitált, leveles tésztájú narancsos süteménybe, amit anya még reggel (vagy inkább hajnalban) sütött, felavatva ezzel az új tűzhelyet.
Közben véletlenül éppen a tükör előtt álltam, és véletlenül megláttam, ahogy a porcukor egy pillanatra beborítja a szám körüli területét az arcomnak, mielőtt egy pillanat alatt elolvad.
Egy másodperc törtrészéig belenéztem a saját szemembe a tükrön keresztül, azután...
Azután azt a kezemet, amiben épp nem volt semmi, belenyomtam a másik kezemben tartott sütemény tetején lévő porcukorkupacba, és mint egy púdert, csak kicsit durvábban, felütögettem az arcomra. Ismét elolvadt a cukor, de előtte egy pillanat erejéig határozottan látható módon befehérítette az arcom.
Felvont szemöldökkel meredtem az egyre maszatosabb tükörképemre.
Aztán mégegyszer, majd mégegyszer megismételtem az előbbi műveletet. Lassan kezdtem hasonlítani egy túlméretezett kisbabára, aki nem tud mit kezdeni egy étellel... De én egészen mást láttam akkor ebben.
Őrültség... - gondoltam hirtelen, és megrázva a fejem, mint aki el sem hiszi, hogy ilyet csinált, kirántottam a zsebkendőmet a zsebemből, majd gyorsan áttöröltem az egész arcomat vele, minden cukros ragacsot lehozva onnan.
Képtelenség.
Hülyeség, ez meg milyen ötlet?
Elolvadt egy másodperc alatt.
És tiszta ragacsos lettem.
Dehát a cukortól mégis mi a frászt vártam?...
Aztán beugrott valami, és egy hirtelen ötlettől vezérelve az íróasztalom elé pattantam, majd leguggolva kihúztam a legalsó, bal oldali fiókot, és kiemeltem belőle a dobozt.
A festékporokkal teli dobozomat.
Kikerestem a fehéret, és miközben forgattam a kezemben, magamban azon morfondíroztam, hogy ez akkora képtelenség, hogy akkor is kipróbálom, ha aztán nem lesz belőle semmi.
Visszaálltam a tükör elé, immáron egy fehér festékporos tégellyel az ujjaim közt, és - most már jóval kíváncsibban - újra rávittem az arcom bal oldalára egy fehér porréteget.
Ami most már fehér is maradt.
Érdeklődve néztem az arcomon a vakító foltot, és hirtelen elég érdeklődővé váltam - vizuális típus lévén - ahhoz, hogy eszembe jusson a kérdés: Vajon teljesen fehér arccal mégis hogy festenék?
Aztán egy ennél is kihívóbb kérdés merült fel bennem:
És mi akadályozhat meg abban, hogy ezt megtudjam?
És hamarosan jött a válasz:
Tulajdonképpen semmi.
A tükröm mellől elvettem a púder-pamacsomat, és azzal vittem fel végül tényleg az egész arcomra a port.
A szemhéjamat festettem be utoljára, aztán kinyitottam a szemem, és...
Azon kívül, hogy kicsit megijedtem, tulajdonképpen elégedett voltam a végeredménnyel.
Tűzvörös loboncomat hátrasimítva, némileg eltakarva azt, hunyorítottam. Csupán az arcképemre fókuszáltam, és megállapítottam, hogy egészen élethű.
Mintha csak hideg vérem lenne.
YOU ARE READING
Debora és Oliver
Adventure- Piroska... - rázta meg a fejét lágyan a szemembe nézve, majd elmosolyodott, közelebb lépett kettőt, megfogta két ujjával az államat, hozzámhajolt és... És mikor már csak két centi volt köztünk, és a bőrömön éreztem hideg lehelletét, megállt, és fe...
