Debora és Oliver

16. Rajtam a sor!

- Na ne idegesíts, Boyle! - hallottam a kiszűrődő hangokat amögül az ajtó mögül, ahová a zaj vezetett, a folyósó végén.
Sóhajtottam egy nagyot.
Tudtam. Oliver az.
Viszont Boyle válaszát, akivel elvileg beszélt, nem hallottam ki. Érdeklődve nyomtam mégjobban a hideg ajtónak a fülem. Valami recsegő, halkan beszélő hang hallatszódott.
Aha. Oliver tehát telefonál Boyle-lal. De miért, mikor egyazon épületben vannak? - kezdtem el kattogni.
A telefonos válasz után újra meghallottam Oliver hangját.
- Aha, persze. Jó, hidd csak el, hogy azzal, hogy most az egyszer bezársz ide, le tudsz állítani! Legalább akkor leszállsz végre rólam. Vagy iskolaidőben is becsuksz egy tanterembe? A biztonság kedvéért?

Mi a... Boyle bezárta Olivert?

Az ajtó előtt toporogva megvártam, amíg Oliver dühösen leteszi a telefont, aztán nagy levegőt - és bátorságot - véve halkan bekopogtam.

Tudtam, hogy az első találkozásunk óta tartozom neki, ezért egyszerűen nem sétálhattam el amellett, hogy be van ide zárva. Akármi is volt az oka ennek az egész helyzetnek.

- Ki az? - hallottam Oliver megilletődött hangját, majd azt, hogy pár lépéssel közelebb jön az ajtóhoz.
- Debora - válaszoltam szinte suttogva, de azért hallhatóan.
- Mi? - kérdezte halkan, talán csak saját magától, majd megköszörülte a torkát, és megilletődött hangon visszakérdezett. - Debora? Jól hallom, hogy... komolyan te vagy az?
- Igen! Én - pillantottam a hátam mögé kissé idegesen, félve, hogy Boyle esetleg utánam jött. Nem kertelhettem. - Hallottam a telefonálásotokat Boyle-lal, és... Valahogy kijuttatlak innen, csak mondd, hogy hogyan.
- De... - Oliver meglepett hangját hallottam. - mégis mit keresel itt?
- Te mit keresel itt? - nevettem el magam. Elvégre ő volt bezárva egy terembe. - Na, mondd, hogy mit csináljak! Hol a kulcs? Vagy feszítővas. Vagy akármi...
- Debora - hallottam Oliver ideges hangját. - Te ma ide iratkozol be?
Szinte kihallatszódott a dőlt betű a kérdéséből, mire értetlenül összeráncoltam a szemöldökömet.
- Igen - válaszoltam furcsán. - De... Ezt meg miért így kérdezed?
- Mert neked nem ide kéne! - hallottam Oliver felcsattanó hangját, mire megdermedtem.
- Mi? Miért, mégis hova... Nem ez az a "liberálisabb" suli, amiről beszéltél? - kérdeztem hatalmas gombóccal a torkomban.
- Határozottan nem - hallottam Oliver ideges hangját a túloldalról, mire lehunyva a szemem, végiggondoltam, hogy ez most vajon mit jelent. Az rögtön beigazolódott, hogy Boyle nem véletlenül van itt az iskolában, hiszen a sulinak ezek szerint semmi köze az Összehozáshoz.
- De akkor miért vettek fel ide engem az öcsémmel együtt? - tettem fel a következő, és egyben leglényegesebb kérdést.
- Azt én sem tudom - hallottam Oliver hangját.
Pár másodpercig mindketten halgattunk, aztán idegességemben megdörzsölve az arcomat rájöttem, hogy hamarosan megfagyok, ha tovább toporgok az ajtó előtt. Vettem egy mély levegőt, és mindent átgondolva az ajtóhoz hajoltam.
- Oliver, ezt most hagyjuk, jó? Majd... remélem, kiderül, hogy miért van ez, de most juttassunk ki téged innen.

Oliver hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt.
- De miért akarsz annyira kiszabadítani? - nevetett fel halkan.
A kérdésre zavartan elmosolyodtam.
- Mert jövök neked eggyel - válaszoltam. - Nélküled máig ebben a városban dekkolnék a kék autóban.
- Hm - tűnődött, aztán felnevetett. - Amúgy nem rossz időzítés. Jobbkor nem is jöhettél volna - ismerte be, mire elmosolyodtam. - Na jó, ide figyelj. Ha ki akarnál szabadítani... kulcs csak a portán van, de Boyle állandóan ott ül, nem tudom, hogy lehetne ezt. Ha őrajta múlik, a nap hátralevő részében itt maradok.
- Aha - rágtam a szám folyamatosan gondolkodva. - Mi a fene baja van, hogy bezárt ide?
- Hosszú történet. És nem is egy sztoriból áll... - válaszolta Oliver, valószínűleg legyintve egyet, én pedig rájöttem, hogy most biztosan nincs idő végighallgatni, ezért inkább nem firtattam, csak tovább gondolkoztam. De fogalmam sem volt, hogy segíthetnék neki egyedül kijutni onnan.