the Best collecTion of short Stories (18+)

Parents' Day

*** Kedvesek, a történetnek már kettő előzménye is született, „vájemsziéj" és „Nyuszi, hopp..." címmel. És ha már mindezeknek a folytatása, nem maradhat el a kapcsolódó videó sem! ***

 G. Verdi Opera 'I Vespri Siciliani' Overture   2023 Seoul Arts CenterOrchestra Festival - Daegu Symphony Orchestra

*-*

– Oh, végre ideértünk – esnek a nyakamba a szüleim, ahogy kinyitom a nemrég vásárolt apartmanom ajtaját.
– Omma – ölelem anyám magamhoz, még meg sem várom, hogy lerúgja a cipőit, vagy levegye a ballonkabátját, úgy borulok a nyakába.
– Jaj, fiam, úgy örülünk, hogy visszaköltöztél Amerikából! Hiányoztál nagyon! Így is utazni kell, hogy láthassunk, de Szöul mégis közelebb van, mint Los Angeles.

Apám visszafogott, férfias vállveregetésbe von, én is magamhoz húzom széles vállait.
– Ejnye, fiam, jól meg vagy emberesedve! – tol el magától, és méri végig a kondiban tartott izmaimat. Pislogok és bólogatok a dicséretén, de inkább nem állok elő a történettel, hogy van valaki, akiért megéri ilyen csodákat magamra növeszteni. Hiszen nem beszélhetek róla senkinek. Nem beszélhetek arról az éhes, elismerő tekintetről, amivel az a szívemnek különleges valaki ezeket a domborulatokat mustrálni szokta.

– Kár, hogy nem jött össze az az opera előadás, ó, már nagyon vágytam volna egy Verdi művet megnézni! De így is nagyon örülünk a szöuli kirándulásnak, igaz, apjuk?
– Ühüm – bólogat apám az odafigyelés teljes hiányában, afféle berögzült házastársi szokásként. – Jungkookah, van egy kis sojud? – pedz meg komolyabb témát. Kérdése közben felvonja a szemöldökét, és kezével imitálja a soju ivás ősi mozdulatait.
– Persze, hogy van! Gyertek, gyertek! – invitálom a szüleimet beljebb, a szerény legénylakásomba. 

Amíg én a konyhába fordulok a kért italért, addig ők kíváncsian néznek körbe, mustrálják a polcaimon lévő csecsebecséket, meg a tévémet.
– Ez is megnőtt, mióta nem láttam – jelenti ki apám szellemesen, és a készülékre bök.
– Kell a játékhoz – mondom, és a nappali asztalára szervírozom a sojukat. Apa le is telepedik a kanapéra, míg anyám még folytatja felderítő körútját a lakásban.

– Jaj, kisfiam! Még mindig idolokba vagy szerelmes? – áll meg csalódottan az életnagyságú Tae poszter előtt (ami valami véletlen folytán velem költözött LA-ből).
– Nem idolokba, csak ebbe az egybe – javítom ki.
– Mindjárt harminc leszel – sopánkodik tovább.
– Anya, addig azért van még pár év...
– De akkor is, ez tiszta időpocsékolás, fiam! Hát hogy lesz így rendes párod? Egyedül fogsz maradni, és csak a kutyáid fognak meggyászolni – szemei elhomályosodnak, ahogy vizualizálja maga előtt a kilátástalan jövőmet.
– Nincsenek is kutyáim – motyogom, közben ránézek a poszterre, ahonnan a papír-Tae mosolyog rám. 

Én mégis érzem, ahogy hozzámér a valódi selyemhaja, ahogy megcsókol a valódi bársonyajka, ahogy a karamell bőrét végigsimogatom... de ezeket mind nem mondhatom el anyámnak. – Talán egyszer valósággá válik az álmom, mint a Disney mesékben, és életre kell a hercegem – szeretném ezzel a válasszal egy kicsit feldobni a hangulatot, de ekkor anyám valóban elsírja magát. 

Három gyors sojura van szükség, hogy a lelke visszarendeződjön. Ahogy a szipogása elcsendesedik, előmerészkedem a szegfűkkel, melyet nekik vettem, hogy méltó módon felköszönthessem őket a szülők napja alkalmából.
– Köszönöm, hogy életet adtatok nekem, és köszönöm hogy felneveltetek. Ne aggódj, anya, nem fogok egyedül maradni – suttogom neki, miközben magamhoz ölelem. A virágot látva a boldogságtól kezd pityeregni. Átnyújtok neki egy zsebkendőt, majd a kisasztalhoz terelgetem. – Inkább egyél, anya, ne itasd az egereket! Kóstold meg, én csináltam – mutatok az asztalon lévő tálra, amin színes sorokban álldogálnak a gimbap karikák. Nekilátunk ételnek-italnak, közben a szüleim a busani pletykák mesélésével végre helyrerázódnak lelkileg.

Egyszer csak... csippanás. Mindenki felkapja a fejét. Én is meglepődök. Csippanás-csippanás-csippanás.
Valaki a bejártai ajtó kódját üti be épp. A szüleim értetlenül néznek össze. Ki tudhatja a nemrég vásárolt lakásom kódját? Hallom, nyílik az ajtó, és az apró előszobából motozás zaja ér el hozzánk, majd egy mély orgánum szavai is begördülnek a nappaliba.
– Hú, bébi, megőrülök ettől a nyamvadt forgalomtól! Dojoon még megállni is alig tudott, nemhogy parkolni. Mindegy, majd értem jön később, és... – a hang gazdája még mondata közben otthonosan lerúgta a cipőit, zoknis lábaival épp belép a szobába, és abban a pillanatban lefagy. 

Úgy marad abban a pózban, csak a sötét szembogara vándorol körbe a jelenlévőkön lassan. Majd egy elegáns ó hagyja el a szép száját. A döbbenet a szüleimre is hasonlóan hat.
Kölcsönösen méregetik egymást. Tae kissé ijedten, a szüleim megalapozott gyanúval. A demarkációs vonalak felálltak, és megszilárdulni látszanak.

Anya a legszemfülesebb. Látom, ahogy először csak lassal, aztán egyre gyorsuló tempóban forgatja a fejét a poszterem és a valódi Tae között.
– Te-te-te... – makogja óriásira nyílt szemekkel a hús-vér idol felé.
– Nem te, anya, Tae! – szúrom közbe. Felállok a kanapéról, és közelebb lépek a szerelmemhez. Lassan ő is ocsúdik, és udvarias kilencvenfokba hajtja magát. Majd hasonlóan udvarias módon bemutatkozik.
– Kim Taehyung vagyok, de a világ csak Tae-ként ismer – bök hüvelykujjával a falon függő poszter felé. 

Az, hogy a szüleim le vannak sokkolva, talán kevéssé adja vissza az egész arcukat elárasztó megrökönyödést.
– Iszol velünk egyet? – pislogok rá Tae-re, kissé én is zavarban vagyok. Tae lelkesen bólogat, és lehuppan a fotelbe, szembe a szüleimmel. Én óvatosan a karfájára ülök, miután Tae kezébe is szervezek egy pohárka sojut.
– Khm... – krákog apám, és nem tudom eldönteni, hogy az előtte lévő látvány melyik felét nehezebb feldolgoznia. Azt, hogy immár a szemével látja, hogy meleg vagyok (eddig csak egy kínosan elmakogott vallomása volt róla), vagy azt, hogy egy popsztár a párom.
– Igyunk! – zárja igen rövidre a beszédét. A beálló kínos csendben szinte fülrepesztő, ahogy koppannak az asztalon a visszahelyezett üres pohárkák.

– Szóval, ti, együtt? – kérdi meg végül pislogva anyám.
– Igen – válaszoljuk kórusban.
– Tavaly, a Los Angeles-i koncertjén ismerkedtünk meg. Az egyik oka a visszaköltözésemnek pont ő – magyarázom, de anyám nem rám kíváncsi.
– És, Taehyungah, te is komolyan gondolod? – szegezi neki a kérdést az idolomnak.
– Természetesen. Azért mert kissé különleges a foglalkozásom, attól még az érzelmeim sziklaszilárdak – jelenti ki, és én ráolvadok a fotelkarfára. 

A kölcsönös zavart pislogást próbálom megtörni, ezért idétlen csevegésbe kezdek.
– A szüleimet egy kis városnézésre csábítottam fel, gondoltunk operára is, anyukám nagy rajongója a műfajnak, és Verdi a kedvence. Sajnos, már nem tudtam jegyet venni, pedig már akkor megbeszéltük ezt, mikor visszaköltöztem – ecsetelem Tae-nek a helyzetet, csak, hogy mondjak valamit. Ekkor Tae zsebe felől finom zizegés hallatszik. Kihúzza a készüléket, és a kijelzőre pillant. Elnézést makog, majd az apró előterembe vonul, kezében a telefonnal, és a vonalban Dojoonnal.

– Leparkoltál? Jó, nem később. Figyelj csak hyung, lenne egy kérésem. A ma esti Verdire, az operába, négyet. A szicíliai vecsernye? Aha, a páholyba, persze. Hogy mit? Amit akarnak. Karitatív fellépést? – hallom a sutyorgását, de azt hiszem csak az én fülemig ér el. Addig is csak azért, mert kimondottan figyelek Tae hangjára. A szüleim közben egymás felé fordulva susmorognak. Próbálják feldolgozni a szülők napi meglepetésemet.

– Öm, omonim, abonim* – állít vissza Tae, és szól a szüleimhez. – Megyünk az operába! Sikerült jegyet szereznem! – vigyorog teliszájjal. (*anyuka, apuka)
Anyám a szívére kapja a kezét.
– De hát nem is hoztam megfelelő ruhát...
– Nem baj, majd odafele beugrunk a Gucciba. Az jó lesz, ugye? – kérdezi meg úgy a csodás celebem, mintha valami second hand-es rongy miatt kérne megértést. – Na, jöjjenek, a sofőröm már vár...

Még mielőtt anyám újból az ájulás vagy a sírás szélére sodródna, indulást vezénylek, ha már az én drágám ilyen nagylelkűen megmenti az egész estét és a szöuli programot.
– Azt tudták, ugye, hogy Verdi eredetileg ezt a művet franciául írta, és a párizsi operába szánta... – búg Tae a szüleimnek, miközben elhagyjuk a lakásomat. Nézem őket, ahogy előttem haladnak. Anyám már a gyönyörű idolom karjába karol, úgy beszélget vele tovább a klasszikus zene örömeiről. Úgy érzem, a demarkációs vonalak egy életre feloldódtak, a békekötés megtörtént, Verdi segítségével.