the Best collecTion of short Stories (18+)

Boldog ó évet!

Ez az írás megjelent

Mamzi75

által szerkesztett újévi antológiában is.

Jungkook

- Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! - hallom, ahogy lefelé igyekszem a metró lépcsőjén. Nem mintha nagyon kéne sietnem, van még időm bőven. De egyszerűen az embernek valahogy kényszere van elérni a korábbi szerelvényt. Pont egy pillanattal lecsúszni az épp induló metróról, elég kiábrándító. Kettesével pattogok lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen a levegőbe lépek, a cipőm alig súrolja a betonlap szélét. Elvesztem az egyensúlyom, és nagyot nyekkenve érkezem meg valahová a peronra. Ezzel a lendülettel a fejem nekicsattan a fém lépcsőkorlátnak. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint a mesékben, szabályosan keringenek körülöttem csillagok, kiskacsák, miegymás.
Nem is értem, pedig nem vagyok egy törékeny alkat. Elég sokat gyötröm magam a kondiban, hogy megfelelő mennyiségű és megfelelő módon kidolgozott izomrost legyen rajtam. Most mégis rongybabaként ülök a peron kövezetén.
Többen is felém nyúlnak, hogy segítsenek feltápászkodnom. Mindenkit megnyugtatok, hogy nincs semmi bajom. Megköszönöm az udvariasságukat, hajlongok egy sort sűrű bocsánatkérések közepette. A hajlongás nem esik túl jól, de hát mégiscsak most repültem egy szép íveset. A nyomorult szerelvény persze közben kihúzott az állomásról.

A következő érkeztéig legalább van időm egy kicsit rendbe szedni magam. Már ha összeszedésnek lehet azt mondani, hogy próbálok megállni a két lábamon. Szerencsémre nemsoká előbukkan a zöld-fehér szerelvény az alagút sötét torkából. Megvárom, hogy bekússzon az állomás üvegfala mögé, mely az utasokat védi a véletlen peronra eséstől. Szusszanva nyílnak az ajtók, és én befurakodom a többiekkel. Sokan vagyunk, szinte egymásnak préselődve utazunk tovább. Egyik kezemmel kapaszkodom, a másikkal meg óvatosan a koponyámra simítok. Azta, jó nagy dudor lett rá. Picit megnyomkodom, körbetapogatom a kiterjedését. Mekkora hülye vagyok, a faszért kellett rohannom! De persze mindig mindenhova rohanok. Egyik állomást hagyjuk el a másik után. Néha kicsit megszédülök. Fú, de meleg van itt! Meglazítom a sálam, hogy az embergőzben némi oxigénhez jussak. Ez a hülye szédülés csak nem akar múlni! Majd érzem, ahogy kellemetlen bizsergés fut rajtam végig, megcsiklandozva a gyomromat, ami erre úgy dönt, hogy ki kívánja magából adni a kevéske tartalmát is. Gyorsan átverekszem magam az előttem állókon, ugyanis sürgősen ki kell jutnom a tömegből és a metrókocsiból is!

A gyomrom tovább forog, én meg berohanok az állomáson a mellékhelyiségbe. Megtámaszkodom a mosdón, és a homlokom a tükörnek döntöm. Jól esik a hidege. A hányás csak nem jön, viszont elsötétül az amúgy elég jól kivilágított szobácska, a lábaimból kiszalad az erő.
A következő pillanatban a csempén ülve térek magamhoz.
- Ajjaj, ez nagyon nem fain - mondom magamnak. Úgy maradok ülve, és előhalászom a telefonomat. A kezem remeg, alig tudom bepötyögni amit akarok. Nincs mese, kórházba kell mennem, lehet, hogy agyrázkódásom van. A legközelebbinek az egyetemi kórházat löki ki a kereső. Annyi erőm nincs, hogy tovább kutakodjak, a lehető leghamarabb oda akarok érni, mielőtt még egyszer elájulok. Mert hogy ez az előbb egy kisebb eszméletvesztés volt, abban szinte biztos vagyok.

Nem igazán emlékszem, hogy hogyan sikerül a kórház várójába eljutnom, de most megnyugtat a tudat, hogy a székek egyikén ücsörgök, a jellemző klórszaggal körbeölelve. Nem pont így képzeltem el az estémet. Egy vakrandi várna rám a Bosingak pavilonnál, ami lássuk be, sokkal jobb alternatívákkal kecsegtetne ma estére, mint a baleseti várója.
Ekkor jut eszembe, hogy írnom kéne a srácnak arról, hogy nagy eséllyel nem fogok odaérni a találkozóra. A Kakao Talk sárga-fekete ikonjára koppintok, és megkeresem „Lajibolala95" felhasználót. Röviden megírom neki a történetet, hogy éppen az egyetemi kórház várójában múlatom az időt, és kérem, inkább ne várjon rám, mivel dunsztom sincs, hogy mikor fogok végezni. Egy morcos emoji érkezik válaszként, majd az „engem még ennyire szar dumával sosem ráztak le" üzenet. Sóhajtva nyomom vissza a kütyüt a zsebembe. Most minek magyarázzam, ha már egyszer eldöntötte rólam látatlanba, hogy gyökér vagyok? Biztos sok csalódás érte, és úgy tűnik, én is csak megerősítem ebben. Még ha önkéntelenül is. Kár, pedig a fotó, amit küldött magáról, borzasztóan édes volt.