The Price Of Love: Justice

Needed Me

Austin kocsija felé tartottunk. 

Egy kis ideig még pihentünk bent az irodájában, de mivel semmi esély nem mutatkozott arra, hogy ezek után még a tanulással foglalkozzunk elindultunk kifelé. Egyébként is, elég későre járt már. Kicsit hűvös este volt, libabőrösek voltak a lábaim ahogy sétáltunk a fekete mercedes felé. 

- Átjössz ugye? - kérdezte teljesen természetesen Austin miután beszálltunk mindketten. 
- Miért, szeretnéd? - kérdeztem vissza halkan, röviden rápillantva, mire Austin csak mosolyogva szusszant egyet.
- Nem, most nem megyek, azért van még egy pár dolgom. - válaszoltam egy kis szünet után.
- Chh, dehogy van neked dolgod ilyenkor. - vágta rá Austin
- Ami azt illeti rengeteg tanulni valóm van  - néztem rá boci szemekkel - és te sem könnyíted meg annyira a felkészülésemet. 
- Megtanítok én neked mindent... - felelte halkan.

Erre csak halkan, röviden felnevettem. Közben megérkeztünk a házamhoz. 

- Gyere át... - nézett rám Austin.

Finoman elmosolyodtam, kicsit közelebb dőltem hozzá, mélyen de egész ártatlanul a szemébe néztem. 

- Mennyire akarod? - kérdeztem tőle halkan.
- Valerie kérl... - mondta volna, de félbeszakadt a mondat közben. 

Elégedett mosolyra húzódott a szám. Austin finoman sóhajtott egyet és leejtette a fejét, majd felnézett a szemembe. 

- Tessék? Ne haragudj nem értettem tisztán - mondtam ahogy még közelebb csúsztam hozzá. 
- Szedd össze a dolgaidat és menjünk... - dörmögte halkan, de kicsit mosolyogva. 
- Hát jó, ha ennyire szeretnéd - mondtam elégedetten vigyorogva ahogy kiszálltam a kocsiból. 

Bementem a házba, gyorsan összedobáltam magamnak egy táskámba holnapra ruhákat, és még egy pár különféle cuccot amik kellhetnek, majd vissza is mentem Austinhoz. Kint várt rám. 
Beültem, de ahogy ránéztem csak nehezen tudtam visszafojtani az mosolyomat. 

- Nem mondtam ki, ne ragadtasd el magad... - mondta halkan, de szinte még ő sem tudta komolyan venni magát. 
- Dehogynem - vágtam rá - tehát akkor én nyertem a kis játékodban? - néztem rá somolyogva
- Nem nyerhetsz olyan ellen, akinek nincs veszteni valója. De jól van, akkor ezután azt hiszem komolyabban kell hogy vegyelek. - pillantott rám Austin. 

Eközben megérkeztünk hozzá. Leparkolt a garázsba, majd be is mentünk a házba. Ahogy beértünk és körülnéztem, ugyan az a meleg rendezettség fogadott mint a múltkor. 

- Nem vagy éhes?  - kérdezte Austin
- Nem, köszi - feleltem, majd felcsüccsentem a konyhapultra. 

Austin eközben innivalókat öntött nekünk, megállt velem szemben és lerakta mellém a poharakat. 
Nekidőlt a konyhapultnak, a két lábam közé került a dereka, egész közel dőlt hozzám. Felemeltem a kezem kettőnk között, felé fordítottam az összecsukott tenyeremet és felpillantottam rá. 

- Csak nem? - sandított rám mosolyogva
- De. - mondtam halkan ahogy kinyitottam a tenyeremet, felfedve ezzel Austin öngyújtóját. 

Finoman kikapta a kezemből és letette a pultra, de közben le sem vette rólam a szemét. 

- Szuper, így legalább lesz mit legközelebb nálad hagynom. - mondta
- Talán ezt már meghaladtuk nem gondolod?  - néztem fel rá somolyogva, enyhén felvonva a szemöldököm.

Kicsit elkalandoztam, ahogy végig futtattam a tekintetemet az arcán. Olyan lágy volt és szelíd, szinte kenyérre lehetett kenni.  A kezeivel hozzáért a combjaimhoz, de olyan gyengéden, olyan finoman mintha egy hímes tojás lennék. Végig szaladt a pillantásom a tengerkék szemei ragyogásán, az állkapcsának vonalán, az igényesen formázott borostáján. Ahogy a szájához értem kicsit megakadt a tekintetem.