The Price Of Love: Justice

Silk

Újra önmagamnak éreztem magamat.

A régi, jól megszokott precizitásasal tudtam folytatni az utolsó vizsgámra való felkészülést. Igaz ez a múltkori azért rendesen hazavágott. Persze végülis nem történt semmi gond, jól sikerült a vizsga és nem is hallottunk semmilyen áskálódást a szaktársaim részéről, de nem mondhatnám, hogy ez a sok idegeskedés nem viselt meg egy kicsit. Vagy talán kicsit nagyon.

Végre haza értem a vizsga után. Próbáltam egy kis ebédet eszegetni, de olyan szinten kimerült voltam, hogy az egyedüli dolog amit aznap el tudtam még érni a kanapém volt. Fogalmam sincs mennyit aludhattam, nagyon gyorsan fáradt, mély álom nyomott el. Annak ellenére is, hogy Austin égetően hiányzott mellőlem. Az utóbbi napokban csak a tanulással voltam elfoglalva. Minden gondolatomat lekötötte a stressz, az aggódás és a felkészülés. Hiányzott. És persze az sem segített a helyzeten, hogy az egyetemen abszolút fent kellett tartanom annak a látszatát, hogy nincs közöttünk semmi.

Arra ébredtem fel, hogy nyílódik a bejárati ajtó. Már késő délután lehetett, gyenge, langyos napsugarak kúsztak be az ablakokon, ezzel egy csak enyhe világosságot nyújtva a nappaliban. Lassan felültem, és amíg a szemeimet dörgölve próbáltam ébredezni, már éreztem azt a hűvös, férfias illatot amit már annyira vártam. Éreztem ahogy enyhén besüpped mellettem a kanapé, ahogy ismerős ujjak gyengéden simítják ki a hajamat az arcomból, és hogy Austin finoman megemelve közelebb húz magához.

- Jó reggelt... - búgta mélyen - ...elfáradtál?
- Hát... ma egész nap az utolsó idegeimen táncoltál, szóval igen eléggé... - dörmögtem fáradtan.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire megilletődsz ha meglátsz. - nézett rám kacéran, halványan mosolyogva.
- Nem illetődtem meg csak kicsit izgultam a vizsga miatt ennyi... - vágtam rá kicsit irritáltan.
- Igen persze... amiatt a vizsga miatt amiből a legbiztosabb a tudásod gondolom sok okod volt izgulni... rajtam kívül - nevetgélt mélyen - Végül megnyugodni is csak miattam sikerült, vagy talán nem?
- Na jó köszi szépen tényleg, de szerintem lépjünk túl ezen már... - mondtam a szemeimet masszírozva miközben kicsit arrébb toltam magam - ...azért olyan szinten nem tudsz befolyásolni, képes vagyok elvonatkoztatni tőled... - mondtam kicsit talán sértetten.

Erre Austin csak halkan felszusszant, átható tekintettel fürkészett végig, az enyhén borostás arcán még a félhomályban is jól kivehetőek voltak az ajkai mentén megjelent kis vonalak, amelyek arról árulkodtak, hogy visszafolytja a mosolyát.

- Mert szerinted talán nem? - vágtam hozzá a kérdést.

Továbbra sem szólt egy szót sem. Finoman megfogta az állkapcsomat, épphogy csak pár ujjával tartott, kissé felemelte a fejemet hogy egészen felé forduljak. Egyenesen a szemembe nézett. Mélyen, egészen kábítóan, úgy hogy szinte elvesztem el az azúr szemei örvénylő csillogásában, ami egyre és egyre mélyebbre húzott magába. Semmi mást nem érzékeltem csak a bőre forróságát magam körül, a vonzó illatát, és semmi mást nem láttam csak azt az intenzív, mély kékséget. Persze nem tartott ez tovább pár másodpercnél. Azt vettem csak észre, hogy kissé lelassult a lélegzésem, a szívverésem mintha erőteljesebbnek érződött volna.
Láttam, hogy halvány, elégedett mosoly húzódik Austin arcára, én pedig bukottan, de meg nem adva magam irritáltan lehunytam a szemeimet.

- Ez nem jelent semmit... - mondtam halkan morgolódva.

Ő nem szólt egy szót sem. Finoman végig simította az ujjaival a nyakamat, a kulcscsontonom át végig a karomon egészen az ujjaim hegyéig. Lassan, gyengéden, épphogy csak hozzám ért. A szemeivel végig követte a bőrömet, és bármennyire próbáltam tartani magam az álláspontomnál, az érintése mentén enyhén kirázott a hideg. Csak felpillantottam rá, meg sem szólaltam, igazából nem volt mit tagadnom, de már csak azért sem akartam neki igazat adni.
Austin erre még közelebb húzott magához, egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Lassan átkarolta a derekamat, szabad kezével gyengéden a megfogta a nyakamat, végig futtatta az ujjait a nyakamon függő kristály láncon, majd hátulról a hajamba túrva egészen magához font a karjaival. Elkalandozott rajtam a kicsit elködösült tekintete, de továbbra sem szólt egy szót sem. Még csak meg sem mozdult, erőteljesen, határozottan tartott a karjaiban. Csak pár centi választott el minket egymástól, a tenyerem alatt mélyen dobogott Austin szíve, hipnózisba tudott volna ejteni a biztos ritmusa. Egyre csak elveszett rajta a tekintetem. Az engem fürkésző kék szemein, a laza fekete borostáján, a kis hegen a száján, az állkapcsának éles vonalain, a nyakán finonam végig futó ereken...
Szinte fizikailag éreztem ahogy csúszik ki a kezeim közül az irányítás.