Volt egy árva gyerek, ki mindig egy helyre menekült.
Akkor, ha boldog volt, vagy ha keservbe lendült.
Egyik alkalommal, mikor kenyerét ette,
Egy szép fehér kiscica közelítette meg.
Mikor megfigyelte új társát, rájött, hogy az vak,
A gyerek felé indult az állat, hátha ételt kap.
A fiú boldog volt, mert már volt kivel beszélni,
Hisz a cica minden nap eljött hozzá enni.
Hetek teltek el, s a macska valahogy látott.
Gazdáját nézte, s aztán boldogan játszott.
Emberünk oly örömben repült, azt hitte egy isten,
Lett egy új állata, barátja, egy új kincse.
Az idő telt, s a kapcsolatuk magasra emelkedett,
Olyannyira, hogy elválaszthatatlanok lettek.
Az árva már nem érezte magát egyedül,
Hisz volt egy pajti, kivel azt idő repült.
Két hónap víg barátság után a macska egyre furábbá vált.
Nem volt nagy különbség számunkra, de a fiú sokkban állt.
A levegő köztünk egyre nehezebb lett,
A fiú ezért úgy gondolta, jobb, ha mindennek vége.
Próbálta zavarni a cicát, de az minden áron maradt.
Az árva emiatt boldog lett, s ez száját újra mosolyra csalta.
Mégha nem is volt minden pontosan tökéletes,
A két fél megtett mindent, hogy a másiknak jó legyen.
Valami történt; a macska egyre ritkábban jött.
Árvánk csak várta és várta és várta mikor jön.
Amikor végre a cicus megjelent, újra öröm elé nézett,
De megjelent egy kutya, s szét szedett mindent.
Mindketten féltek, menekültek a messziségbe,
S mikor lerázták az ebet, akkor jöttek a kérdések.
Az otthonuk tönkre ment, és egy új kezdet jött volna,
Ha a fiú elméjét nem lepték volna el a kérdések akkora.
Sok fejfájás után az árva egy döntést hozott,
Vagy a komor világban él, vagy keres egy új otthont.
Úgy tűnt megtalálta a házat végre, ahol van fény,
Ezért elindult, hogy szóljon, hisz már minden szép.
Sok utazás után meglelte a társát,
Ki azóta egy új macskává vált.
A gyermek földre esett, s sírva látta,
Hogy a macskán egy tündöklő piros nyakörv van.
