Sötétkék tó, szürke éjjel,
Ő csak ül, karja széjjel.
Az öreg halász, kinek botja elkopott,
Annyi halat fogott, hogy karja felmondott.
Horgászbotja most is vízben,
Te nem látod azt, amit ő igen.
Korát nem tudja senki,
Mert mindenki csodálva figyeli.
Reggelte meglátogatja egyetlen lányát,
Nem sajátja, de azzá vált.
Eladja a pontyokat, mit tegnap fogott,
És vesz egy új nadrágot, mert a másik már kopott.
Annyi pénzt keres, hogy mindenki irigyli,
Mégse tudják, mire költi.
Én tudom, mert látom hogy titokban
A lány jövőjét finanszírozza.
Ismét horgászik, de már minek?
Nincs már hal, mit elvihet.
Keres egy új helyet és nézi,
Mennyi halat lehet itt kifogni.
Elkapja az összeset, s boldogan nézi,
Ahogy a sok hal a zsákot megtölti.
Eladná mindet, de egyet megtart,
Mert az nem más, mint az aranyhal.
Élete sokkal szebb lett azóta,
Mióta nem a halakat fogja.
Lányát férjhez látja menni,
És ő boldogan készül elköszönni.
Hova megy? Nem tudja senki,
De a falu népe erre nagyon kíváncsi.
Látják, hogy egy emberhez sétál,
S boldogan közli, hogy elérte a célját.
