Mikor úgy kell fel reggel az ember,
"Menni kéne, de nincs semmi kedvem".
Amikor mindent meg kell tenned azért,
Hogy legyen kedved élni a holnapért.
S majd, mikor egy kis öröm éri lelked,
Eszedbe jut, hogy senkinek se kellesz.
Egy érzés, mi miatt fáradt leszel úgy,
Hogy semmit se csinálsz, de nincs kiút.
Van, ki dohányba, van, ki piába folytja,
Van, ki tesz érte, s ezzel meg is oldja.
Van, ki, ha az összes erejét összeszedi,
Az se elég, hogy legyen kedve élni.
Ebből kijutni szinte lehetetlen kérelem,
Mert mindenre azt mondod, értelmetlen.
Senki sincs, ki jobban megértené ezt,
Mint aki veled együtt, de külön szenved.
A sok probléma egymásra rakódik,
S úgy gondolod, jobb lesz elpatkolni.
Keresed a kiutat a végtelen kastélyból,
Nézed a szürke eget. Hol az égbolt?
Eltűnt számodra, megszűnt létezni,
Mert nincs senki, aki át tudná érezni.
Próbáld ne rosszul nézni az életet!
Mert egy idő után úgy is vége lesz.
