Nincs más lehetőség

Mostohaapa? Na, kösz...

Nem emlékszem már olyan jól, de tudom, hogy anyukámnak volt egy lova, akit Mennydörgésnek hívtak. Anyám sokszor csak Menyétnek nevezte, ezen mindig jót nevettem. Ha jól emlékszem anyukám 6 éves koromig nem engedett lóra üli, pedig szerettem volna. Akkor olyan könnyűnek, egyszerűnek, mégis szépnek tűnt. Akkor olyan voltam, mint a többi ember, mivel ezt állítottam kicsit lenéztem ezt a sportot. Nem láttam mögé, nem láttam az előkészületeket, a gyakorlást, a sok nehézséget, és fájdalmat. Nem tudtam milyen bonyolult ez. 6 éves korom után lóra szálltam, kicsiként futószáron sétálgatva nem tűnt nehéznek, annyira nem is volt az. A bonyodalmak a könnyű ügetéskor kezdődtek, mint a legtöbb kezdőnek, így nekem is nehéz volt kiemelkedni a nyeregből, a ritmusról nem is beszélve. 3 nap múlva kijelentettem, hogy abba szeretném hagyni. Fájt mindenem, szenvedtem. Ám másnap az óvodában arról beszéltek az óvónők, hogy az ő gyerekeik mennyire nem kitartóak, és hogy ez mennyire rossz tulajdonság, ezért eldöntöttem, hogy folytatom, folytatom, amíg el nem érem legalább azt, hogy 1 versenyen első helyezést érek el. Azóta is küzdök ezért a célomért, csak közben megszerettem a lovaglást, így természetesen már nem hagynám abba. Igen, néha fáj, néha nagyon fáj, és néha halál közeli élménye van az embernek, igen, sokan elmennek emiatt közölünk, de mindennél boldogabbá tesznek a lovak, és a lovaglás, és sehol sem érzem magam szabadabbnak, mint lóháton! Nem mellesleg, konkrétan a lovaglás a terápiám, még ha néha gyötrelmes is. Sokszor elképzeltem, hogy elmegyek egy versenyre és nyerek, és most itt van a lehetőség, csak küzdenem kell érte. Bár most már nem hagynám abba a lovaglást, de nagyon jó lenne elérni ezt a célt. Az ember úgy gondolja, ha megvalósítja a célját, akkor nyugodt lesz, nem lesz semmi dolga, amiért hajtania kéne, amiért szenvednie kéne, de ez nem igaz. Ha megvalósítasz egy célt, garantálom, hogy találsz majd magadnak egy másikat, vagy unalmassá válik az a cél, amit elértél. Az a cél, amiért annyit küzdöttél, unalmassá válik, nem hallatszik hihetőnek ugye? Pedig így van, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint. Az ember mindig többet, jobbat akar, nem elégszik meg azzal, amije van, ez pedig tényleg nem egy jó tulajdonság, de bevallom, én is ilyen vagyok. Miközben ezeken gondolkoztam, Bence megjelent a boksz ajtajában, amiben ültem.

- Hát te? Órád lesz velem, körül belül 3 perc múlva! - szólt rám.

- Kiélveztem az utolsó perceket, amíg nem veled vagyok. Milyen jó is volt, kár, hogy elmúlt! - viccelődtem.

- Kin leszek?- kérdezte ügyet sem vetve a megjegyzésemre.

- Bogyón. - feleltem lazán.

- Az ki? – kérdezősködött.

- Ő. - szólaltam meg, egy kis idő múlva. Igen, az ajtóra nagy betűkkel rá volt írva, hogy: BOGYÓ. – Látod? Fel van nyergelve.

- Akkor megmozdulnál? Ha már itt kell lennem, akkor ne azért fizessek, hogy egy boksz előtt állok! - nevetett, mire én összeszorítottam a szemem.

- Kicsi szádra nagy lakat! – ütöttem meg gyengén a kobakos fejét, miközben elindultam Bogyóval a fedelesbe.

- Ch! - horkant fel mögülem Bence. A fedeleshez érve kinyitottam az ajtót, és Bogyó mögött bezártam. Bence kint maradt, upsz.

- Kizártál! Hallod?! - kiabált be Bence.

- Pontosítok, bezártam magam. Te inkább örülj a fejednek, szabad vagy! - kiabáltam vissza. - Nyisd már ki! Csak te tudod! Belülről furán van! - utasítottam Bencét.

- De ez nehéz! - sopánkodott.

- Ne legyél hisztis kislány! - kiabáltam továbbra is, nem tudtam mennyi hallatszik ki.

- Nem vagyok hisztis kislány! - rántott egy nagyot az ajtón, mire az kinyílt.

- Jó, akkor egyezzünk meg abban, hogy nem csukjuk be az ajtót. – jelentettem ki és kotorászni kezdtem a zsebemben a telefonom után, hogyha esetleg mégis becsukódna, akkor legalább tudjunk segítséget hívni. Nem arról van szó, ha nagyon muszáj, ki tudunk jönni, vágok a ponyván egy lyukat, de azért jobb lenne, ha nem kéne rongálnom.

- Benne vagyok. - fordult az ajtó felé félve Bence.

Éppen ültettem fel Bogyóra, amikor csörögni kezdett a telóm. Gyorsan feldobtam Bencét, és odébb sétáltam kicsit a mobilommal. János volt az.

- Mit akarsz? - vettem fel a telefont „kedvesen".

- Hol vagy? - válaszolt kérdéssel János.

- A lovardában, éppen órát tartanék! - ripakodtam rá.

- És a holnapi német témazáró dolgozatra már tudsz mindent? – kérdezte gyanakvóan. Basszus, a tz, teljesen kiment a fejemből.

- Aha. - válaszoltam, de ilyen apróságokat nem nagyon tudok eltitkolni, rögtön kiderül, ha hazudok.

- Gyere haza most azonnal! - utasított.

- Nem! Mint mondtam órám van! - emeltem fel egy kicsit a hangom.

- Nem érdekel! Halaszd el! Nem engedem, hogy 1-es legyen a témazáród! Anyád is azt szeretné, hogy jól tanulj! - emelte fel nevelőapám is a hangját.

- Neked fogalmad sincs, mit szeretne az anyám! - kiabáltam rá.

- Ó, mert neked van igaz? Kerülted halála előtt! Azt hitte, azért mert félsz tőle, vagy egyszerűen nem érdekel, hogy mi van vele! - kiabált már ő is.

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináltam jól, és mit nem! Gyűlöllek! - fröcsköltem.

- De igenis megmondom, hogy mit csináltál, és hogy mit csinálhatsz, mert az apád vagyok!

- Nem vagy az apám! Ó mondd meg, anyám mit látott benned? Mondd mit?! - adtam meg a kegyelemdöfést.

- Te egy önző dög vagy, Nóra, nem törődsz senkivel, miattad sírt a halottas ágyán is, hogy nem vagy ott vele, hogy nem szereted! Én hallgattam, ahogy arról beszél, hogy mennyit jelentesz neki, te pedig mit csináltál?! Na, mit? Hát kerülted! - dobta vissza a labdát János.

- Én őt sose kerültem! Én téged kerültelek! Mindig is! Minden a te hibád! – hangomból csak úgy sugárzott az utálat.

- Ki volt ott vele, amikor szüksége volt valakire, hm?! - ordibált, de letettem. Mosolyt erőltettem az arcomra, nem lenne jó, ha Bence napját is elrontanám. Késő volt, ahogy beléptem a fedelesbe láttam, hogy az arca fal fehér. Amikor meglátta, hogy mosolygok, csak annyit kérdezett:

- Hogy csinálod? Hogy vagyerre képes?- a hangjában egy kis félelmet, és tiszteletet is felfedeztem. Csakmosolyogtam, és szépen, nyugodtan levezettem az óráját, majd elvitte az anyja.Én egy ideig még az istállóban maradtam. Megitattam, és megetettem mindenlovat, majd én is hazamentem. Nem álltam meg egy pillanatra sem, felmentem aszobámba, és becsuktam az ajtót.