Nincs más lehetőség

Mert rájöttem, elmentél, és te rájöttél, hogy még mindig itt vagyok

Reggel hajnali 4-kor keltem, hogy legyen időm összeszedni magam. Mikor 8-kor elindultam, hogy utoljára lássam Bencét, János felkelt.

- Hova mész? Hol voltál? Kivel voltál? – bombázott meg kérdéseivel.

- Bence elmegy. – válaszoltam röviden, és kiléptem az ajtón. A saját motoromra felülve mentem a vasútállomásra, ahol sehol sem találtam Bencét, és családját. Úgy látszik előbb jöttem, gondoltam. Leültem egy padra, és vártam. 5 perc múlva megérkezett, az arca, hát hogy is mondjam? Nem repesett az örömtől.

- Jó reggelt! – köszöntem oda.

- Az, reggelt! – morogta Bence.

- Szervusz. – köszönt vissza Bence anyja. Nem kellett sokat várni, a vonat hangos dudával jelezte, hogy hamarosan megérkezik. Meg akartam állítani a vonatot, vissza akartam tolni, de nem mozdultam, még csak meg sem öleltem Bencét. Nem voltam képes rá. Amint erre rájöttem megmozdultam. Lassan elindultam a fiú felé, és átöleltem.

- Ügyes leszel, ugye? – kacsintottam rá.

- Nem akarok elmenni! – toporzékolt, kérdésemet figyelmen kívül hagyva.

- Ne hisztizz Bence, tudod, azt csak a lányok csinálják! – elevenítettem fel egy emléket.

- De én itt akarok maradni! Nem értem miért kell elmennem! – fakadt ki.

- Mert jobb lesz ott neked! Az a neked való iskola! – bíztattam.

- De ott nem lesz ott anya, apa, te. – szipogott. – Ott nem lesz senkim! – tört ki belőle a sírás.

- Dehogynem lesz! Tudod, akiket szeretsz, azok ott lesznek veled. – bizonygattam, hogy jó ez neki.

- Hiányozni fogsz! – nézett rám boci szemekkel, és elindult a vonat felé. Végig mosolyogtam, ahányszor hátra nézett, és mosolyogva integettem neki, mikor elhajtott a vonat. Mikor már biztonságos volt, hogy nem lát meg, lekonyult a szám, és a sírás kerülgetett. Az anyukája átölelt, és kisírta magát a vállamon.

- Köszönöm, hogy eljöttél. – suttogta.

- Igazán nincs mit! Köszönöm, hogy megismerhettem a fiát. – köszöntem meg én is valamit.

- Mi a neved? – kérdezte később.

- Nóri. – feleltem.

- Nóri, nekem most mennem kell. Az Isten áldjon! – köszönt el tőlem Bence anyja.

- Viszont látásra! – köszöntem el én is illendően, bár nem tudom miért ezt a szót használtam, hiszen nem gondolom, hogy valaha is újra találkoznánk, legalábbis a közeljövőben. Bence anyja is erre gondolhatott, ugyanis ezt mondta:

- Ámen!

Halványan elmosolyodtam,majd visszafordultam, és néztem azt a helyet, ahol elment a vonat. Régen nagyon szerettem ezt az állomást, szerettem ide járni. Sok titkot őrzött ez a hely,például itt graffitiztem először, de most valahogy már nem tetszett.Kifejezetten nem akartam soha többé ide jönni, de akkor mégis maradtam.Maradtam, és szépen csendben eltemettem a múltat. Végiggondoltam, még mit csinálhattam volna, mit kellett volna, hogy tegyek, hogy most ne fájjon, de rájöttem, ahhoz, hogy ez így lehessen nem szabadott volna megismernem őt. Az életemben biztos egy olyan időszak marad, amire mindig vissza fogok tudni emlékezni. Ilyen még anyám, és Suz (Szuz). Ők hárman mindig ott lesznek a szívemben,na meg egy ló, egy különleges ló számomra. Hazaindultam, miközben észrevettem,hogy a telefonom nincs a táskámban. Majdnem szívrohamot kaptam, mindenhol kerestem, de nem találtam. Talán otthon van, gondoltam. Amikor hazaértem nem mentem fel a szobámba, hanem elmentem futni. Miért is ne? Utálok futni, mindig is utáltam. Általánosban a lányok közül minden évben én futottam a legjobb időt, de egyszerűen ki nem állhattam a futást, ezért a versenyeken mindig csak negyedikként értem célba. Csakhogy egyszer se az első, se a második, se a harmadik nem tudott menni, ezért nekem kellett. 5. lettem, csupán azért, hogyne akarjanak újra versenyre küldeni, most mégis elmentem. Hogy miért? Azt nem tudom, de ennek ellenére sokat futottam. Elfutottam a parkig, de ott nem fordultam vissza, és elfutottam az ismeretlen fiúk házának az utcája előtt,ahol már nem akartam megállni, ezért továbbfutottam, és mire visszaértem a házhoz azt vettem észre, hogy elfáradtam. Nem csoda, 17 km egy olyantól, aki nem is nagyon sportol mostanában, mivel az oké, hogy jelenleg megint járok lovagolni, de ezelőtt egy hónappal még nem nagyon mentem. Így lezuhanyoztam,megmostam a fogam, és lefeküdtem aludni. Nevelőapám nem kérdezősködött, csak felnézett, amikor megjöttem, aztán tovább nézte az újságját. Mintha arra gondolt volna, hogy anyám jött haza, aztán meglátta, hogy csak én vagyok, ezért szomorúan visszafordult. Ám tudtam, nem ez történt, csak tiszteletben tartotta,hogy most nem szeretnék beszélni, viszont egy kicsit akkor is fájt. Fájt látni, ahogy felcsillan a szeme, majd mintha valami megölné a lelkét, kihal belőle a boldogság. És ez miattam, mert engem látott meg, nem mást.