A harcos győzelme BEFEJEZETT

23. ÁRULÓ VALLOMÁS

Legalább egy hétig kerestük a srácot, de csak nem lett meg, mégis az erdei árnyak mindig mindenfelé követhettek, hiszen éreztem a jelenlétüket, mintha ezernyi szem figyelné, ahogy a szerencsétlen herceg a barna hajú vademberrel császkál.

– Te nem érzed úgy, hogy az erdő figyel minket? – kérdeztem egy egész napnyi keresés után.

Felhúzott lábbal ültem, amit átkarolva öleltem magamhoz, miközben a tüzet bámultam, Vander arcát és a környező sötétséget, a fák gyanús, ijesztő mocorgását. Mostanság nem történt semmi kettőnk között, mázlimra együtt aludtunk, egyedül túlságosan is beszarin viselkedtem.

Valahogy mindent feketeség vett körbe, legfőképp a szívem, hiányzott Ari, a vele lévő beszélgetések, ő amolyan lelkitárs, míg a fekete szemű szexisten a végtelen szerelem. Egyik sem adatott meg egyelőre, akármennyire vágyakoztam utánuk, kellett az, hogy kurvára beteljesüljön az egyik.

Ahogy ezen elgondolkodtam, ismét sírni kezdtem, ahogy minden nap, mikor teljes reménytelenségben keseregtem, sirattam a múltat, ha minden igaz. Az egyszerű, szaros mindennapjaim, amikor csak egy hülye mesefigurára vertem a farkam, és mániákusan Cassien basznivaló testére gondoltam.

Most meg... a valóság véresen komoly, azt hiszem, a kétségeim rohadt erősek, nem tudom, mi a picsát tehetnék. Mindössze annyit, hogy próbálok minél jobban rányomulni Vandi babára, hátha megkímél, és megdug, ami talán szétbassza ezt a depis hangulatot, amit létrehoztam a felelőtlen szexuális zaklatásommal.

– De, én is úgy érzem. Figyelnek minket – válaszolta halkan –, mégsem tesznek semmit.

– Miért nem?

– Terveznek valamit, mert...

– Mert?

– Semmi – motyogta szégyenlősen. – Inkább nem mondok hülyeséget.

– Pedig érdekelne, mi lehet az oka, okosabb vagy nálam.

– Meggyűlt már velük a bajom elégszer, gondolom, valahogy megtudhatták, itt lófrálok a környéken.

– Téged akarnak?

– Nem tudom, egyelőre érdemes lehet az egyikőnknek aludni, míg a másikunk ébren van – javasolta, mire bólogattam.

– Jó, akkor én őrködöm, te pedig alukálsz.

– Nem, én fo-

– Nem! Mindig te vagy az, hadd vigyázzak rád egyszer! – mondtam ki ellentmondást nem tűrve, mire sóhajtozva bólintott.

– Rendben.

– Na, gyere, pihenjünk le!

– Jaj, muszáj megint az öledbe feküdnöm?

– Igen, muszáj! Innentől bújunk, mint valami, ami bújik! – magyaráztam lelkesen, miközben a kezemet lóbálva hívogattam őt magamhoz.

Miután ez nem vált be, kedvesen, vénasszony módjára rámosolyogtam, készen a megölelgetésére. Ez van, muszáj megenni a nagyi főztjét, különben a vajazó késsel fogja fenyegetni az összegyűlteket, miközben furcsa mondatokat ismételget, mint a „Nem szereted?", „Egyél még, aranyom!" és az „Ugye, ízlik?".

– Gyere már, gombóc! Vandi, Vander, Vander Sirvell, gombóckám, dagi sárkány, klisékirály, szexisten, bogyókám... Addig fogom sorolni a neveid, amíg ide nem jössz! – mondtam végül határozottan. – Told ide a segged! Azért, induljá' is meg!