A harcos győzelme BEFEJEZETT

19. MOCSÁR ÉS CSÓNAKÁZÁS

Már eltelt pár nap, mégsem értünk túl messzire, mert eleve, bazi nagy felmelegedés jött, aztán a nyári hőségben könnyedén meg lehetett dögleni, emellé rohadtul bajban voltunk az utat illetően. Rohadt poshadó vízihulla, egy mocsár állta utunkat!

– Vander, mint a csapat esze, mondd csak... itt hogy a jó életben fogunk túljutni? – kérdezte Arion, aki immár kicsit bátrabban kezelte a nem szexelő szexistent, ez pedig kölcsönösnek tűnt.

– Ott oldalt átmegyünk, ha sikerül. Csak meg kell próbálni nem elsüllyedni, meg reménykedhetünk benne, nem futunk össze lidércekkel és mindenféle mocsári szörnnyel.

– Az tényleg szívás lenne. Akkor arra, ahol sekélyebb?

– Úgy tűnik, ez a megfelelő út. Kockázatos, viszont nem állunk elég jól itt a semmi közepén ahhoz, hogy kikerüljük.

– Ó, bassza meg, mindenképpen ennek a trutyis, bűzös cuccnak az egyik részén kéne megszállnunk? – mondtam, majd befogtam az orrom undoromban.

– Nem feltétlenül, mehetnénk sima terepen, itt a kajával lenne a baj.

– Oké, akkor útra fel, srácok! – adtam ki a parancsot, de szerencsére Vandi baba vezette a seggünket.

Nem tetszett a terep, annyira undi volt minden: az iszapos talaj cuppogott, minden bűzölgött, a lábam közben csak nem akart túl jól a felszínen maradni, mégis átszenvedtük magunk az egyik félig földes cuccon. Ezzel bekerültünk a zöldes, békalencsés redvatanya kellős közepére, ahonnan csak reménykedhettünk, ki tudjuk ásni magunkat.

Eddig nem igazán tetszett a dolog, konkrétan a gombóckámba kapaszkodtam, rajtam Arion csüngött hátul. Mint valami elbaszott, husis lánc, szerencsétlenkedtük végig magunkat a mocsáron, aminek nem igazán örült a ruházatunk.

Valószínűleg az itt élő dögök végignézték, amint a vacsi egyik pontból a másikba megy, várva, valamikor képre esünk, és onnantól nem lehet kiszedni minket a szartengerből.

Hát igen, az extra szopás lenne, ráadásul rossz irányba, rossz helyen. Az egyedüli szopást én Vandi baba vaskos farkán szeretném végezni, nem pedig a szaros mocsár kellős közepén. De tényleg, mindenhol hámlott a trutyi!

A fákról zöldes indaszerűségek lógtak lefelé, szottyadtan, mint egy vénember töppedt dorongja, míg én azon filóztam, vajon milyen lesz a gombóckám bongyor haja, miután kiérünk ebből a trutyiból. Hiszen az a szép állaga tuti elbaszódik, aztán rohadt hülyén fog kinézni. Abban az esetben kénytelen-kelletlen arcba röhögöm majd a drágámat.

Közben az elázott ágak és vízi gaz között menetelve, a víz bugyborékolt, messzire meg kurva ijesztő hörgés hallatszódott, az orromba közben azt hiszem, rohadás bűze kúszott. Próbáltam kirángatni onnan, azonban túl erősen kapálózott a szagos mocsadék, ezután végleg megtelepedett, ahogyan a fejtetű szokta. Reméltem, szaporodni azért nem fog.

– Kikeveredünk innen valaha? – kérdezte Arion totál beszarva, habár én is berottyantottam kicsikét.

– Keveredjünk, különben nagyon hangosan visítok!

– Nyugodjatok meg, nem halljátok ezt a zajt? Lehet nem ártana ránézni, mi az.

– Te teljesen megőrültél? Tuti valami őshonos mocsári zombi vagy mi a tököm, amikről csak a könyvekben hallani. Én a közelébe nem megyek annak az ázott, algaképű szörnynek!

– Nem tudhatod, az-e, ha pedig az, milyen a kinézete – magyarázta Vander, ahogy azt a diszkriminatív parasztoknak szokás. Habár, a nőket elég erősen elutasítom, igaza lehet a csávókámnak.