A harcos győzelme BEFEJEZETT

27. DAMUS MEG A SZEKERE

Meglepő módon, de elértük az egyik várost, ami Vandi megállapítása szerint Eclind, ami egy egészen cuki kis helynek tűnt. Azonban gondoltuk, csicsizünk egyet, nézelődünk, aztán rohadtul elhúzunk majd Princetop felé, hogy végre hazajuttasson engem ez a szerencsétlen, ha már miatta kellett átélnem ezt a kalandot.

Habár, morcosság ide vagy oda, bírom a srácot. Úgy megfektethetne! Nem tudom, mit tett velem a gyógyulás, de még durvábban fel vagyok ajzva. Konkrétan szinte égek a vágytól, hogy a gombóckám vagy ezen a ponton már bárki – habár Vandert preferálom – jó mélyen bedugja nekem a vaskos farkát.

Viszont egyelőre úgy tűnik, a csávó nagyon is tartja magát, mégis legalább megölelgethettem, ami rohadt nagy előrelépés! Hiszen a srác amolyan távolságtartó emberke, aki szerintem nem nagyon szeret bújni, habár ki tudja.

Lassan beértünk a nyugis helyre, jól megnéztük magunknak, békésnek tűnt minden. Aztán a figyelmem valami furcsa keltette fel. Az egyik ház falára papírlapot tűztek, azon pedig az én arcom virított, rajta egy felirattal: aki a király elé hozza Asterius Renewalt, az jutalomban részesül.

– Hé, skacok, látjátok ezt? – mutattam rá, mire Arion csodálkozva fordult vissza, miután megnézte az arcom.

– Mi van odaírva?

– Ne mondd, hogy nem tudsz olvasni!

– Egyszerű családom volt, semmire sem tanítottak, írni sem tudok, ez a nemes seggfejek kiváltása.

– Kiváltsága. Jutalmat kap, aki a király elé visz, úgy tűnik – mondta Vandi.

– Komolyan?

– Igen, tehát keresnek! Mégis kellek apámnak!

– Persze, hogy kellesz neki! Kikötötte, mindenképpen juttassalak haza élve, különben megszabadít a golyóimtól! – hadarta felháborodottan.

– És majd meg is mondom neki, hogy igenis tegye meg, mert te aztán kurvára hagytál meghalni, mindössze a varázslatodnak jutott eszébe megmentenie!

– Mondtam már, nem én voltam! Nézd már meg azt a szar nyakláncod!

– Hé, ne beszélj ilyeneket róla, a tizennyolcadik szülinapomra kaptam! – panaszkodtam, de azért elővettem a cuccot. – Ez... máshogy néz ki! Olyan színtelen most! Pedig nekem úgy annyira tetszett! – motyogtam elkeseredetten.

Nagyon mély, hülye szomorúság ült meg bennem, azt sem tudtam, mit kezdjek. Elveszett belőle, vagyis nem teljesen, az alján maradt valamennyi zöldes szín, mégis a szívem totálisan összetörte, hogy az én szexi amulettem elbaszódott. Pedig annyi emlék fűzött hozzá!

Na, basszus, de azért sírni nem kéne! Mégis potyogtak a könnyeim, sosem bírtam elszakadni a cuccaimtól, nehezen viseltem a változást. Ha pedig ilyen szép cuccok mentek tönkre, különösen elszontyolodtam. Ez már az enyém volt, ez emlékeztet még az otthonomra.

Odaemeltem mellé a barna hajútól kapott narancssárgás gyűrűt, amit végül elégedetten szorítottam a szívemhez. Legalább ez megmaradt nekem. Hamarosan egy nagy kezet éreztem a vállamon, mire felpillantottam magam mögé.

Ott Vandi baba állt, próbálva megnyugtatni azt a bőgő szerencsétlent, akivé ettől a kis semmiségtől váltam. Öntudatlanul fordultam felé, aztán a karomba zártam, némi menedéket keresve az elkeseredettségem elől.

Valahogy sokkal jobban lettem az ölelgetésétől, főleg attól, ahogy a hátam simogatta a tenyerével. Talán nem is értette, mennyit jelent ez nekem. Minden boldogabbnak tűnt már pár másodpercen belül, és csak a kezemben lévő furcsa pulzálásra kaptam fel a fejem.