Szemtől szemben

HATODIK FEJEZET

OLIVIA

Egész órán éreztem magamon Devin égető tekintetét. Mintha a lelkemig hatolt volna az a jégkék szempár. Nagyon frusztráló érzés volt. A tanárnő év elejéhez híven bemutatta a féléves anyagot és a teljesítési feltételeket, ami egy csoportos prezentáció lesz. Összeugrott a gyomrom a referátum szó hallatán. A tudat, hogy ki kell állnom legalább negyvenöt ember elé és beszélnem kell, megbénított. Már előre láttam, hogy a hangom el fog csuklani, az arcom a vörös ötven árnyalatában fog pompázni és zavarban leszek. Persze a jó jegy éredében a maximumra – vagy még annál is többre – fogok törekedni, de utáltam, ha minden szempár rám szegeződik. Van az a mondás, amit April előszeretettel mondogat mindenkinek, miszerint káposztafejeket kell elképzelni az emberek helyébe, de nekem ez soha sem sikerült. Mégis hogyan láthatnék negyvenöt káposztát magam előtt? Ráadásul olyan káposztákat, akik másodpercenként pislogva néznek rám? Kicsit irreálisnak hangzik...

– Rendben, akkor most beszéljük meg a párokat – zökkentett vissza a valóságba Mrs. Brown, a társadalomelmélet tanárunk. – Kicsit változtattam a tematikán és úgy döntöttem, hogy nem engedem meg, hogy önök válasszák ki a párokat. Idén én fogom kijelölni a partnereket, akikkel együtt kell majd dolgozniuk. Még mielőtt megijednének, vagy reklamálásba kezdenének, ez azért van így, hogy minél több eltérő elme keresztezze egymást. Ezzel pedig elérjük azt, ami a kurzus lényege: áthatóan tudjuk majd tanulmányozni a társadalomban megjelenő elméleteket

– folytatta.

A gyomrom görcsbe rándult, a kezemet ökölbe szorítottam és próbáltam nem kirohanni a teremből. Ugyanis, ha a szívemre hallgattam volna, akkor azon nyomban felpattantam volna és hisztérikusan kisuhantam volna a hatalmas előadóterem ajtaján. De nem tettem. Nem vagyok már óvodás. Fel kell nőnöm, meg kell tanulnom kezelni a váratlan helyzeteket. Óvatosan körbenéztem a többi hallgatón, hogy felmérjem a reakciókat, majd megállapítottam, hogy az arckifejezések nagyon egyeznek az enyémmel. Síri csend lett a teremben, mindenki lélegzetvisszafolytva várta, hogy Brown végre ismertesse a párokat.

– Szóval... – köszörülte meg a torkát, ezzel magára vonva mindenki figyelmét.

Lassan és határozottan kezdte el olvasni a neveket, néhol pedig elhaló kiáltások hallatszottak az előadóban. Nagyot nyeltem és megpróbáltam megnyugtatni a torkomban dobogó szívemet.

– Olivia Peterson párja Luke Russell lesz, April Jankinsé pedig Devin McCarthy. Azt hiszem, mindenkinek van már partnere, de szóljanak, ha valakit kihagytam – mondta, majd a mellkasa előtt összefonta a kezét és érdeklődve nézett végig rajtunk, a visszajelzéseket vizsgálva.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem Devinnel kerültem egy csoportba, viszont az April iránt érzett sajnálatomat nem tudtam szavakba önteni. Mikor tudatosult bennem, hogy Luke lesz a párom, valamelyest megnyugodtam, mivel a fiút már jól ismerem. Aaron legjobb barátja és egész normális fiúnak tűnik. Persze néha elég arrogáns a stílusa, de ettől függetlenül velünk, lányokkal tisztelettudó. Számomra pedig több nem is kellett. Ahogy körbenéztem a hallgatók között feltűnt, hogy a társamat elnyelte a föld. Már az óra kezdete előtt sem láttam, ez pedig furcsa volt, hiszen Luke sosem szokott lógni. Nem egy mintadiák, ez igaz, de minden előadáson jelen van.

– Aaron! Hol van Luke? – néztem a mellettem ülő fiúra, aki megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Tegnap beszéltünk, akkor azt mondta, hogy jön. Biztos elaludt. Tegnap elég hosszúra sikeredett az este – mesélte, a visszaemlékezés hatására pedig megvakarta a homlokát.

Nem foglalkoztam tovább a témával a kelleténél, hiszen még egy egész félévünk van arra, hogy megcsináljuk a projektmunkát.

– Esetleg valakinek lenne valami kérdése? – szólalt fel Brown pár percnyi csend után.