Szemtől szemben

MÁSODIK FEJEZET

DEVIN

Semmi kedvem nem volt ehhez az egész „új élet" dologhoz, de a szüleim szerint szükségem volt a levegőváltozásra. Persze nem vagyok hülye, és már az első perctől fogva levettem, hogy a saját hírnevüket féltik, nem engem. Eszem ágában sem volt elköltöznöm Stonefieldből, de nem hagytak más választást. Eleinte még ellenkeztem, megpróbáltam érveket felhozni, hogy ott vannak a barátaim, a családom, de szartak a fejemre. Kibéreltek egy lakást három órányira az eredeti lakhelyemtől és száműztek otthonról. Mindezt úgy állították be, mintha az én javamat szolgálná, de rohadtul nem volt kedvem egy teljesen ismeretlen városba költözni. Végül az apám győzött – mint mindig – és mire észbe kaptam már a kocsiban ültem, úton ide. A lakásban bűzölgő dohos szag már abban a pillanatban megcsapott, ahogy átléptem a küszöböt. Kurva undorító volt, majdnem elhánytam magam. Ha már ki akartak rakni otthonról, legalább kereshettek volna valami normális helyet, nem egy ilyen putrit. Na mindegy. Ez van. Konkrétan a szőr is felállt a hátamon, mikor rájöttem, hogy egy rohadt parkoló sincs a ház előtt és az utcán kell hagynom a kocsit. Már csak az hiányozna, hogy valami vadbarom belemenjen és összetörje. Nem kis energiát fektettem bele, hogy megépítsem, a pénzről nem is beszélve. Évekig dolgoztam rajta a nagyapámmal együtt. Az egyetlen örömöm ez a kocsi volt. Minden elbaszott dolog ellenére legalább ez itt van nekem. Őszintén, váratlanul ért, mikor az apám nem próbált megfosztani tőle, hiszen az apjára emlékezteti. Ő pedig megpróbál nem emlékezni az apjára.

Az ébredés nehezebben ment, mint általában. Kikészített ez a hely. Már az első perctől kezdve utáltam és tudtam, hogy ez a jövőben sem fog megváltozni. Nem én akartam ide jönni és nem is próbáltam meg úgy tenni, mintha ez egy jó dolog lenne. Már az első napomon bámult az a csaj az ablakból, ami elég creepy volt, ha őszinte akarok lenni. Mégis ki olyan beteg, hogy kukkolja a másikat öltözködés közben? És az, ahogyan reagált, mikor észrevettem... Elég kínos volt. Nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, hiszen már hozzászoktam ahhoz, hogy megnéznek a lányok, de attól még volt egy sajátos véleményem a mások utáni leselkedésről. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy jól nézek ki. És van, mikor ezt ki is használom. Volt már pár egyéjszakás kalandom, de az, hogy elköteleződjek, szóba sem jöhetett. Nincs szükségem egy okoskodó libára, aki megmondja, hogy mikor mit csináljak. Nekem soha senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljak. Kivéve az apámat, persze... Ő mindig eléri azt, amit akar. Így volt az anyámmal is. Kiszemelte, megszerezte, ennyi az egész. Pontosan ők az okai annak, hogy soha nem fogok elköteleződni. Nem hiányzik az a sok dráma, ami egy kapcsolattal jár. Inkább megyek a saját utamon és ha szórakozni van kedvem, akkor felszedek valakit, aztán lelépek. Eddig is ezt tettem, ezután is ezt fogom. Ebből a szempontból talán még jól jöhet ez a hely, ugyanis itt senki sem ismer, nem tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem és milyen a múltam. A szemükben csak egy új srác vagyok, akiről nem tudnak semmit. Szeretném, ha ez így is maradna. El akarom felejteni a tavaly történt dolgokat és továbblépni. Nem akarom, hogy az határozzon meg, amit tettem, mert az nem én vagyok.

Az egyetemre beérve rögtön összerándult a gyomrom. Kicsit fel is fordult. A falak mindenféle színűre voltak festve, amitől olyan érzésem volt, mintha idehányt volna egy kibaszott szivárvány. Silvercrestben minden annyira más volt, mint otthon. Mindenki boldog, mosolyog és nevetgél. Erre itt vagyok én, talpig feketében, komor arccal és bunkó stílussal. Elhúzott szájjal léptem oda a portán ücsörgő nő elé, aki ránézésre már vagy százhúsz éves lehetett. Az arcán kilométer mély ráncok díszelegtek, vastag keretes szemüveget viselt és úgy nézett ki, mint aki reggel véletlenül belefejelt a pirosítóba.

– Jó reggelt! Miben segíthetek? – szólított meg irritálóan vékony hangján.

Egy pillanatra kidülledtek a szemeim, de megpróbáltam visszafogni az arcomra kirajzolódó undort és egy mosolyt erőltettem magamra.