Szemtől szemben

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

OLIVIA

A szívem majdnem kiugrott a helyéről, mikor meghallottam egy érces hangot a sötétben. Hát persze, hogy ő volt az. Ki más lett volna. Csak én lehettem ilyen szerencsés, hogy egy vihar kellős közepén összezárom magam azzal a személlyel, akit jobb szerettem volna elkerülni. Ilyen az én szerencsém.

– Mit csinálsz kint ilyen időben? – szólalt meg Devin semmitmondóan.

Nagyot nyeltem és megpróbáltam beletörődni a sorosomba, a vizes tincseimet eltűrtem az arcomból, majd tettem egy lépést a sötét helyiségben.

– Futottam.

– Futottál?

– Azt mondtam, nem?

– Milyen harapósak vagyunk ma, Szivi. – Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, pontosan olyan önelégült vigyor rajzolódott meg a szája sarkában, mint általában, mikor az idegeimre akar menni.

– Nem vagyok harapós. És azt hiszem nem egyszer szóltam már, hogy ne hívj így.

– Én pedig mondtam, hogy úgy nevezlek, ahogyan csak akarlak – vágott vissza, aztán megrántotta a vállát és kifújt egy adag füstöt.

A fehér felhő azonnal betöltötte a kicsiny teret, beszivárgott az orrnyergembe, onnan pedig a tüdőmbe. Egyből köhögni kezdtem és a kezeimet a torkom köré csavartam, hogy tompítsam a kaparó érzést.

– Jesszus! Nem tudnád elnyomni? Mindjárt megfulladok! – könyörögtem elhaló hangon.

– Bocs, kislány, de túl drága volt ahhoz, hogy elnyomjam a felét.

– Devin, ne szórakozz velem! Nem bírom a füstöt – szóltam vissza erélyesebb hangon, hátha attól megembereli majd magát. Mondanom sem kell, hiába.

– Miért futsz ilyen időben? – váltott témát hirtelen.

– Nem tudtam, hogy vihar lesz. Ki akartam szellőztetni a fejemet – húztam el a számat a sötét gondolatoktól.

– Nem nézel időjárást? Vagy olvasol híreket? Legalább három napja nyomatják ezt a rohadt vihart – forgatta meg a szemeit és ismételten szívott egy slukkot.

– Képzeld nem. De ha már itt tartunk, te miért vagy kint ilyen időben? – kérdeztem.

– Azért, amiért te. Kellett egy kis friss levegő. – Az állkapcsa egy pillanatra megfeszült, mintha bevillant volna neki valami, amiről jobb szeretett volna megfeledkezni.

Abban a másodpercben megláttam egy új, védtelen, sebezhető oldalát. Ez pedig felkeltette az érdeklődésemet. Tettem egy újabb lépést, majd leültem mellé a padra. Azért arra figyeltem, hogy tartsam a megfelelő távolságot, de a lábaim sajogtak, nem akartam egyhelyben ácsorogni.

– Ha már itt ragadtunk mi lenne, ha játszanánk valamit – vetette fel az ötletet pár perc néma csend után. Összeráncoltam a szemöldökömet és agyalni kezdtem, hogy vajon mire gondolhatott.

– Nem hinném, hogy szeretnék olyat játszani, amit te szoktál.

– Jaj, ne már, Olivia! Miért gondolsz mindig a legrosszabbra? Csak egy ártatlan kis játék. Felteszek neked egy kérdést, megválaszolod, utána pedig fordítva. Úgy néz ki, hogy még egy jó darabig itt ragadtunk és nincs kedvem kussban gubbasztani – fintorgott türelmetlenül.

Balra fordítottam a fejem és kinéztem a bedeszkázott ablakon tátongó lyukon. Az eső zuhogott, a vízcseppek szüntelenül verdesték a viskó tetejét, a szél hatalmas hullámokat kreált és a villámok szinte másodpercenként cikáztak az égen. Az égbolt sötétszürke és kék árnyalataiban pompázott, szóval valóban, nem úgy nézett ki, hogy egyhamar szabadulni fogok innen. Nagyot sóhajtottam, majd rábólintottam az ötletre.