Szemtől szemben

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

OLIVIA

Emlékszem, ez volt az első eset, hogy bántottam magam. Aznap borzasztó napom volt. Szerettem volna elmondani valakinek, de nem tudtam. Egyszerűen nem ment. A gondolataim egész álló nap, minden egyes percben fénysebességgel cikáztak. Ahogy teltek az órák, egyre sötétebben láttam a dolgokat. Szerettem volna megmondani valakinek, de nem tudtam. Pontosan azt sem tudtam, hogy mi a bajom, egyszerűen csak jelen volt egy fekete viharfeltő a fejem felett és akárhová mentem, kísért. Jött utánam, üldözött. El akartam mondani valakinek, bárkinek, hogy előző este bántottam magam, de nem akartam, hogy akárki tudjon róla. Legbelül mégis meg akartam osztani valakivel. Kettős érzések kavarogtak bennem, amik belülről feszítettek szét. Egész nap alig beszéltem valakivel. Csendben voltam, elvonultam, a gondolataimba temetkeztem. Olvastam, egy fikcióba menekültem, ami – ironikusan – olyan sötét volt, mint a hangulatom. Ki akartam adni a feszültséget, ami bennem volt. A vihart, ami tombolt a gondolataimban. Kibeszélni mindent, hogy könnyebb legyen. Mégsem tudtam. Helyette csendesen, szótlanul szenvedtem. Nem szóltam egy árva kukkot sem. A legrosszabb pedig – ami megrémített –, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy újra megharapjam magam. Hogy bántsam magam. A késztetés akkor vált a legerősebbé, mikor befeküdtem az ágyba és elnyelt a sötétség. Semmit nem láttam, olyan fekete volt körülöttem minden. És csend volt. Nyugalom. Bennem viszont egy hatalmas vihar dúlt. A villámok csapkodtak, a mennydörgésbe szinte beleremegett a lelkem. Válaszút elé érkeztem: megismételjem, vagy ne? Bántsam magam, vagy ne? A kis angyal a vállamra telepedett és azt mondta, hogy túl leszek rajta. Hogy mikor holnap kinyitom a szemem már sokkal jobban leszek. Hogy feküdjek le aludni és a napfényben már sokkal derűsebben fogom látni a dolgokat. A kis ördög viszont... Ő teljesen mást sugallt. Azt hajtogatta, hogy nem számít, hogy nem tudom pontosan mi a baj. Segítsek magamon. Könnyítsek magamon. Attól jobb lesz. Gyors megoldás, hiszen előző este is segített, most miért ne működne? Emlékeztetett a tegnap esti gondolatokra: nem ez volt az utolsó, hogy ehhez folyamodtam. Egy hatalmas háború dúlt a két kis alak közt, akik a vállam jobb és bal oldalán suttogtak a fülembe. Egy háborúban vannak győztesek és vesztesek. Mindkét fél nem győzhet. Olyan nem történhet meg. Csak a pillanat töredékére vesztettem el a kontrollt és már meg is volt a győztes. Az angyali hang köddé vált, megsemmisült. A sötét gondolatok teret nyertek – az eddigieknél is jobban – és a kezemet a számra tapasztottam. A fogaimat belemélyesztettem és engedtem, hogy eluralkodjon a bőrömön érződő égető érzés. Engedtem, hogy a komor aggályok megsemmisüljenek. Így zárult az este. Egy apró könnycsepp kúszott le az arcomon, majd a párna anyaga szívta magába, míg töretlenül mélyesztettem a fogaimat a húsomba.

Devin töretlenül próbálkozott az elmúlt héten, hogy segítsen jobb kedvre deríteni. Meglepett, mikor utánam jött a könyvtárba. Úgy látszott, hogy tényleg a szívén viseli a sorsomat, ami furcsa volt, hiszen eddig mintha versenyt űzött volna abból, hogy az idegeimre menjen. Természetesen nem mondtam el neki, hogy mit szoktam tenni, ha eluralkodik bennem a káosz. Ez nem tartozott senkire. April sem tudott róla. Mégis mit mondhattam volna? Hogy alkalmanként megharapom magam? Utána pedig tegyem hozzá, hogy nem kell aggódni, ura vagyok a helyzetnek? Még én magam sem hittem volna el ezt a kamu szöveget, nemhogy mások. Nem akartam látni a sajnálatot, amit felém tanúsítanának, ha elmondanám ezeket. Ez az én titkom. Nem tartozott senkire.

A napot ismét kialvatlanul kezdtem, ami megszokottá vált az elmúlt másfél hétben. Arra viszont ügyeltem, hogy a maszkomat indulás előtt feltegyem az arcomra. Hiszen én voltam Olivia Peterson, akinek az élete csupa csillám és öröm. Már a gondolattól is felhorkantam.

– Vills! El fogunk késni, ha nem jössz ki a szobádból körülbelül három másodpercen belül

– kiáltott April az ajtó előtt állva.