Szemtől szemben

ELSŐ FEJEZET

OLIVIA

– Vills! – Kaptam fel a fejem egy hangos kiáltásra.

A legjobb barátnőm volt az, April, aki a szobám ablaka előtt állt. Csupán egy perce ébredtem fel, így érthető módon a legrosszabbra számítva pattantak ki a szemeim. A barátnőm kifelé meredt az ablakon, kezeit az üvegre tapasztotta, majd a válla fölött rám nézett és biccentett egyet. Megdörzsöltem az arcom és egy ingerült nyögés kíséretében felültem az ágyon. Időm sem volt magamhoz térni, de April ezzel nem foglalkozva az ágyam elé lépett és karon ragadott.

– Gyere már, az isten szerelmére – rángatott az ablak felé.

– Jesszus, mi van? – kérdeztem nyűgösen.

Válaszra sem méltatta a felszólalásomat, csak töretlenül cibált maga után. Mikor odaértünk, a barátnőm mutatóujját a levegőbe emelte, majd rámutatott a szembeni lakás erkélyére. Először nem értettem, hogy miért is ez a nagy felhajtás, aztán megláttam a lakásban egy barna hajú, magas fiút, aki éppen az ablak előtt állva öltözködött.

– Ki ez a srác? – kérdeztem Apriltől, aki megvonta a vállát és a nyálát csorgatva bámult át a szemközti lakásba.

– Fogalmam sincs, de rohadt jól néz ki, az tuti – jegyezte meg elképedve, mikor a fiú felemelte a kezét és magára húzta a pólóját.

Nem láttam tisztán, mert nem volt rajtam a szemüvegem, kontaktlencsét pedig nem volt időm betenni, hiszen alig két perce még aludtam. April viszont végig asszisztálta nekem a történéseket, az ő szavaival élve „a hasán olyan kockák vannak kidolgozva, amit egy matematikus is megririgyelne". Nem láttam még ezt a fiút a városban, valószínűleg most költözhetett ide. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat, mivel ma volt az első tanítási nap az egyetemen. Bizonyára alattunk járhat egy évvel, ugyanis Aprillel most kezdjük meg a második évünket. Silvercrest nem mondható nagyvárosnak, mindenki ismer mindenkit, de nincs meg benne a tipikus kisvárosokra jellemző pletyka-áradat. Szerettem itt élni, nagyon barátságos hely, az egyetemi közeg is családias. Emlékszem, hogy tavaly milyen ambíciókkal érkeztem meg ide, mennyi lelkesedés és érdeklődés volt bennem. Úgy képzeltem el az egyetemista életet, mint amilyet a könyvekben lehet olvasni. A szaktársainkat csak névről ismerjük, az órákon találkozunk egymással, viszont az előadás végén mindenki megy a maga dolgára. Ez Silvercrestben nem így volt. A tanárok nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy baráti légkört alakítsanak ki a hallgatókkal, sokszor a magánéletük egy-egy darabkájába is betekintést nyerhettünk, ami segített a jó tanár-diák kapcsolat kialakításában. A hallgatók is ismerték egymást, órák után a helyi kávézóban gyülekeztek, vagy hétvégente a régi malomnál tartottak kisebb összejöveteleket. Összességében, nagyon kellemes volt a hangulat a campus falain belül és kívül is.

– Szerinted, hogy hívják? Olyan Carter-feje van, nem? Biztos Carter a neve – rántott vissza a merengésemből a mellettem izgő-mozgó lány.

Felé kaptam a tekintetem, majd a túloldalon készülődő fiúra. Megdörzsöltem a szemem, hátha jobban láthatom az arcát, de nem segített. Kontaktlencse vagy szemüveg nélkül esélyem sem volt, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát.

– Fogalmam sincs, April, nem látom rendesen – válaszoltam, mire bosszúsan felhorkant.

– Jaj, Istenem! Te, meg a vakságod – forgatta meg barna szemeit, én pedig jóízűen felnevettem.

Aprillel már általános iskolás korunk óta legjobb barátok vagyunk, mióta az eszemet tudom, az életem része. Ő tipikusan egy olyan társ, akire mindig számíthat az ember – bár őszintén megvallva, néha elég meredek ötletei vannak, és kicsit zakkant, de én így szeretem. Rövid, szőke fürtjeit az ujja köré csavarta és megbabonázott szemekkel meredt továbbra is az ismeretlen személy felé.