Szemtől szemben

TIZEDIK FEJEZET

OLIVIA

A hét többi része egy szempillantás alatt eltelt. Mire észbe kaptam, már szombat reggel volt és az ágyamban fekve olvastam az éppen aktuális romantikus regényemet. Imádtam a könyveket és imádtam olvasni is, mert minden egyes történet más és más, ezzel pedig különböző emberek bőrébe bújhatok és átélhetem a legjobb és a legrosszabb érzéseiket. Ez mindig is menedékként szolgált, ha ki akartam szakadni a szürke hétköznapokból, vagy épp egy kis magányra vágytam. Jelen esetben az utóbbira volt szükségem, hiszen a hét teljesen leterhelt. Devin megjelenésével minden a feje tetejére állt, az anyám pedig egész héten ostromolt a megszokott „sokat várunk el tőled, édesem" szöveggel. Minden egyes nap nyaggatott, hogy milyen órarenden kívüli kurzust veszek fel ebben a félévben, de valamilyen kibúvót mindig sikerült találnom, hogy eltereljem a témát. Azonban az idő véges volt, vasárnap éjfélig tartott a szabadon választható tárgyfelvétel. Végül a prezentációs technikák és az egyetemi újság szerkesztői munkája mellett tettem le a voksomat. Az első azért jött jól, mert segített javítani a szociális szorongásomon, a második pedig közel állt a nővérem munkájához – és a szakomhoz is –, ezzel pedig biztosra vettem, hogy anyu kedvében tudok majd járni. Mikor rámentem a tanulmányi rendszerben a „tárgyfelvétel" gombra, a telefonom rezegni kezdett az íróasztalon. Odakaptam a fejem és láttam, hogy az anyám keres. Mintha megérezte volna. Sóhajtottam egy nagyot, a laptopot letettem magam mellé az ágyra és odahajoltam a mobilomért. A kezembe vettem és felkészültem a kérdésáradatra.

– Szia, anyu – szólaltam meg kedves hangon.

– Édesem! Hogy vagy, milyen volt az első hét? – kérdezte a vonal túlsó feléről.

– Gyorsan eltelt, szinte észbe sem kaptam. De nagyon jó volt, az órák érdekesek és... – kezdtem volna bele, de félbeszakított.

– Ennek nagyon örülök, Vills! Kiválasztottad már a plusz előadásokat is? – tért egyből a lényegre.

Tudtam, hogy nem fogja kerülgetni a forró kását, hiszen egész héten erre várt. Csoda, hogy nem ezzel indított egyből.

– Igen, pont most adtam le a jelentkezést.

– Szuper! És mik lettek végül? – kíváncsiskodott, én pedig mesélni kezdtem. – Hú, a szerkesztői állás nagyon jó lehetőség. Talán egyetem után sikerül is ebben elhelyezkedned, mint Adrienne. Nagyon jó választás, édesem! – lelkendezett, én pedig úgy éreztem, mintha telefonon keresztül vállon veregetett volna. – Viszont... – na igen, a fekete leves – a prezentációs óra, hogy jött a képbe? – Lelki szemeim előtt láttam az értetlenkedő tekintetét.

– Az egyik órán csoportmunkában vagyunk és gondoltam ez az előadás segíthetne, hogy fejlődjek, és mire oda kerül a sor, ne féljek kiállni mások elé. Illetve a jövőbeli munkámnál is jól fog jönni, nem gondolod? – tettem fel a magyarázat végén a kérdésemet, mire az anyám beleegyezően hümmögni kezdett.

Az évek során megtanultam, hogy mivel lehet szépíteni az olyan témákat, amik elsősorban nincsenek ínyére. És ez most is sikerült.

– Valóban. Ebből a megvilágításból már más, igazad van, édes! – helyeselt. – És kivel kerültél párba? Aprillel? – terelte más vizekre a beszélgetést.

– Sajnos nem. Brown maga választotta ki a párokat. Luke-val dolgozunk együtt.

– Ő a szőke hajú?

– Igen, Russell – pontosítottam.

Az anyám ismerte Luke szüleit, akik menő ügyvédek. Általában van, hogy besegítenek anyunak az ingatlanügyekkel. Már régóta baráti kapcsolatot ápolnak egymással, főleg Monicával, Luke anyukájával. Ő és az anyám egy évfolyamon voltak gimiben és ugyanarra a szakra jelentkeztek egyetemre, szóval mondhatni tinédzserkoruk óta jóban voltak.