Szemtől szemben

HUSZADIK FEJEZET

OLIVIA

Hatalmas volt a hangzavar, mégis összerezzentem, mikor Devin bezárta mögöttünk a gardrób ajtaját. Fogalmam sem volt, hogy mégis mi az istenért mentem ebbe bele, de már kár volt ezen bosszankodnom. Ott voltam. Vele. Összezárva. A tervem a következő volt: leültem a helyiség legtávolabbi pontjába, a lábaimat keresztbe tettem, rájuk könyököltem és elkezdtem visszaszámolni. Ő csak állt, a kezét zsebre tette és azzal az átkozottul magabiztos kiállásával a sarokból nézett rám. Az ördögjelmez még tekintélyt parancsolóbbá tette, mint általában, és ez nem tetszett. Próbáltam nem ránézni, így elkezdtem felmérni a terepet és elterelni a gondolataimat.

Gyerünk, Olivia, gondolj valami szépre! Vízesés. Madárcsicsergés. Napfény. A francba is! Ki tud ilyenekre gondolni, mikor egy ilyen fiúval ragadt egy alig egyszemélyes gardróbban?

– Min agyalsz, Szivi? – törte meg a kínos csendet.

Én csak elhúztam a számat és ránéztem az órámra. Egy perc telt el. Máskor bezzeg rohan az idő, de most, mintha egy lassított felvételben lettem volna. Nem is. Mintha megállt volna.

– Vills – szólított meg ismét a fiú, a hangjától pedig felkaptam a fejem.

A szemében egy furcsa csillogás jelent meg. Az íriszei feketének hatottak a félhomályban, az állkapcsa megfeszült, a haja kócosan omlott a homlokára. Francba! Miért nézem ennyi ideig? Az idegesség kezdett eluralkodni rajtam és attól féltem, hogy még a hat perc lejárta előtt pánikrohamot fogok kapni.

– Ki volt az a fiú, akivel enyelegtél? – nézett rám, majd tett egy lépést felém. Csak egy aprót.

A kis helyiségben viszont kilométeres távolságnak számított, amitől a szívem még inkább a torkomban dobogott.

– Akivel mit csináltam? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, hogy rosszul hallok.

– Akivel enyelegtél – ismételte meg magát.

– Nem enyelegtem senkivel, nem mintha bármi közöd lenne hozzá. – Összefontam a kezemet a mellkasom előtt, hogy némi magabiztosságot sugározzak, de Devin mellett eltörpültem.

– Nekem nagyon is úgy tűnt. Simogatta a kezedet. Láttam.

– Csak nem féltékeny vagy? – Már a gondolattól is egy apró kuncogás szökött fel a torkomból.

Ismét tett felém egy lépést, amivel pontosan elém ért, majd leguggolt és a combomra tette a kezét. A szememmel követtem a mozdulatait, majd belenéztem a jégkék szempárba. Nagyot nyeltem, a fülemben hallottam a vérem zubogását. Ő csak nézett, a tekintete csaknem a lelkemig hatolt. Végül egy pökhendi mosoly rajzolódott ki az arcán, majd ezt mondta:

– Én? Féltékeny? Arra a behemótra? Kérlek.

– Akkor meg miért érdekel, hogy kivel mit csinálok? – kérdeztem vissza és megpróbáltam ignorálni az érintésének melegét a lábamon.

Feszélyezve éreztem magam, hogy ilyen közel került hozzám.

– Nem érdekel – válaszolt nemtörődöm stílusban.

Összehúztam a szememet, de nem jutott eszembe semmi, amivel visszavághattam volna, így ismét ránéztem az órámra. Három perc telt el. Még volt négy.

– Nagyon szabadulni akarsz, Szivi – mosolyodott el sejtelmesen és lassan a kezére terelődött a pillantása. Óvatosan kis köröket kezdett el leírni a térdemnél, amire én is odakaptam a tekintetem. A torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom megremegett, ellenkezni akartam, de a testem megdermedt. Csak néztem, ahogy a hosszú ujjai cikáznak a bőrömön, maguk után libabőrt hagyva.