L'italiano

X. rész

Negyed hétkor kikászálódtam az ágyból és a szekrényem felé mentem, de közben megszédültem a fàradtságtól. Az összes értelmes ruhám mosóban volt, így felvettem egy furán kinéző farmert és egy nagy fehér pulcsit, amin valami fekete felirat volt... Kis flitterekből..!

Jaj nekem.

Nem mindha akárkit érdekelne, milyen ruhában vagyok, de azért annál még igényesebb voltam, hogy ilyenben elmenjek az iskolába.

De akkor sem érdekelt, már teljesen mindegy volt, senkinek sem akarok tetszeni, de tényleg senkinek, az sem érdekel, hogy a lány osztálytársaim kibeszélnek, hogy de ronda ruha van rajtam.

Tök mindegy. Bementem a fürdőszobába és ahogy megláttam a sápadt, kialvatlan, nyomott képem, mégjobban megszomorodtam. Hát talán így néztem ki akkor is, amikor András dobott. De  most valahogy rosszabbul éreztem magamat...

megfésültem váll alattig érő piszkosszőke hajamat, aztán még szórakoztam egy kicsit a fürdőszobában, aztán lementem reggelizni Sári ordításával kísérve és indulhattam is az iskolába 7 kor.

  Az ocsmány, régi épülethez érve belőktem az ajtót, felmentem a terem elé, ahol az első óránk lesz és levágtam magam a padra és előbányásztam a taskamból a mindenes füzetemet, amibe csak úgy rajzolni kezdtem.

Nagyon rosszul sikerültek a rajzok, így már éppen radírozni kezdtem volna, de megláttam egy magasabb alakot a folyosón sétáni. Közelebb érve láttam, ahogy leveszi a kapucniját, beletúr göndör fekete hajába és zsebre rakja a kezét, aztán levágja magát messze tőlem és előhúz valami könyvet a táskájából.

Ez a mozdulatsor felháborítóan menőn sikerült, ha mindenki ittlett volna az iskolából, a legtőbb lány fesóhajtott volna.

De én mégjobban beletemetkeztem a rajzolásba, nem érdekelt, hogy Rosso ottvan mellettem egy méterre, amiket tegnap mondott nekem, azokat nem fogom egyhamar megbocsátani. Akármit csinál.. najó, ha szakít Fannival és megint olyan rendes lesz, mint volt, akkor talán.

Ez lehet, hogy nagyképűen hangzott, de teljesen mindegy. Így jártam, ahogy a kedves Fanni tegnap esti telefonhívásban megmondta, az olasz őt választotta, nem engem és sajnos ebben teljesen igaza is volt...

Egyre közelebb hajoltam a rajzomhoz, igyekeztem kizárni mindent, próbáltam eljátszani, hogy nem érdekel, hogy valaki mellettem ül egy méterre és olvas...

Túl hamar kezdődött az első óra, ami óriási örvendezésemre matek volt. Komolyan ki rakja első órába a matekot?!

Teljesen mindegy, mert nem én döntöm el, de szerintem a legtöbb diák nem örült ennek túlságosan. De szerencsére péntek volt, tehát következett a hétvége, amit mégkevésbé vártam, mint egy normál iskolanapot.

Mert: a tanárok előszeretettel adnak hétvégére annyi házit, hogy ki sem látszol alóla, semmiképpen sem könyörülnek senkin, "van idő megcsinálni"... Idő az van, de kedv nincs. Ilyen életvidám gondolatokkal sétáltam be a terembe.

…

  Iskola után minden a szokásos volt, bevágtam a felesleges, nagyon nehéz könyveimet a szekrényembe, magamhoz vettem a kabátomat, ami most nem a megszokott szövetkabát volt, hanem egy másik, mert esett reggel az eső.
A nagyon ronda fogkrémszínű kabátra meredtem, aztán felvettem minden mindegy alapon, nyakam köré tekertem a sötétzöld sálamat, aztán a pulcsim kapucniát mélyen a szemembe húzva vállamra vettem az így is nagyon nehéz táskát, ami tele volt füzetekkel, amik televoltak HF-jelöléssel.
Jó sok lesz a dolgom...

Kiléptem az ajtón, a portás üres tekintettel bámult rám, én még vissza, miközben elköszöntem.

Kint, az iskola előtt erősen megcsapott a hideg, a tüdőmig hatolt, konstatáltam, hogy az eső ömlik, de úgy, ahogy ritkán. Mégjobban a szemembe húztam a kapucnit, arcomba hulló hajtincseim táncoltak a szemem előtt, de azért láttam, nem estem pofára. Visszanéztem és máris visszafordultam, ösztönösen tovább húzva a kapucnit a szemembe, de már nem lehetett. Miért kellett visszanéznem?

Most annyira nem hiányzott, hogy láttam őket eléggé khm együtt.

Valahol máshol kéne kifejezni az egymás iránt érzett érzelmeket... Vagy nem? Én mit csináltam tegnap? Jó, de az.. bosszú volt. Mit akarok én tulajdonképpen megbosszulni?

Hagyni kéne a francba, mert nem fog semmi sem változni, Fanni és Rosso nem szakítanak, csak mert tudják, hogy én utálom őket együtt...

Hazaérve levágtam magam az íróasztal mögé, az a kedvenc helyem, a kétszáz éves szék meg az öreg sötét színű fából készült íróasztal, amin óriási a rendetlenség. Bekapcsoltam a telefonomat és konstatáltam, hogy Kata írt

Kata: szia

Én: szia

Kata: mi volt ma? Jobb már?

Én: kicsit. De nem kéne az iskola előtt akkor sem...

Kata: megértem, én is nézhettem róbertet, ahogy rögtön, miután dobott, az új nőjét falja

Én: de én ezt annyira nem bírom elfogadni.!

Kata: nem is kell. Csak zárjad ki őket, gondolj arra, hogy Fanni akarja az egészet, Rosso pedig csak beleesett, aztán majd kiszeret belőle.

Én: nem biztos, hogy ki fog szeretni..

Kata: figyeld majd meg!

Én: hát jó

Kata: na engem ordítva hív anyám, mert már egy ideje nem reagálok, biztos vacsora

Én: akkor menj enni, lassan szerintem Sárika, a húgom is üvöltve fogja követelni a vacsorát

Kata: oké szia

Én: szia

Leraktam a telefonomat az asztalra és elkezdtem zenét hallgatni, mert még lesz időm megcsinálni a házi feladatokat...