𝐊𝐞𝐠𝐲𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐣á𝐭é𝐤𝐨𝐤 (Yoongi f.f.) 𝐁𝐞𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭𝐭

2. 𝐫é𝐬𝐳

Egy újabb fejre mért ütés következtében egy sötét és hideg szobában térek magamhoz, ami inkább hasonlít egy börtön cellájára mint egy takarítás nélküli szobára.

Lassan ülök fel, a fejem még mindig zúg és a falak is forognak körülöttem. A földön fekszem természetesen, ugyan hol is máshol, még egy ágy vagy egy rozoga szék sincs a helységben. Simán csak letettek avagy elnézve a történteket valószínűbb, hogy inkább ledobtak a padlóra. Lenézek és látom, hogy még mindig az esküvői ruhám van rajtam, ami azért jó jel tekintve, hogy miféle alakok hurcoltak el ide. Ekkor eszembe jut az esküvő és az ott történtek. Szent ég! Apám! Vajon mi történt vele? Jól van még vagy sikerült amiért odamentek és már rég halott? Te jó ég! Még csak gondolni se akarok erre. Nem lehet, az nem lehet, hogy az apám is meghaljon! Anyám után őt már nem veszíthetem el! Azt nem élném túl. Az elborzasztó gondolatra potyogni kezdenek könnyeim és úgy sírok akár egy kisgyerek. Nem lehet, hogy magamra maradjak, azt nem, kizárt, nem gondolkodhatok így! Nem adhatom fel a reményt. Muszáj, hogy valami éltessen és erőt adjon ahhoz, hogy kijussak innen. Apropó, hol is van az az innen?

Lassan felállok és a ráccsal feszerelt ablakhoz megyek, de hiába is nyújtózom és nézek ki rajta, egy árva bokor sincs ami ismerős lenne. Biztos vagyok benne jó messzire hoztak az otthonomtól, hogy ha valami varázslatos csoda folytán sikerülne kijutnom innen akkor ne találjak haza és ne tudjak elszökni innen.

De akkor mit tegyek? Nem ülhetek itt ölbetett kézzel. Tudnom kell, hogy mi történt az apámmal! Vissza kell mennem hozzá. Tennem kell valamit! De mit? Valahogyan tényleg ki kéne jutnom innen. De hogy?

Hirtelen léptek zajai szűrődnek át az ajtón keresztül és ijedtségemben visszafekszem a padlóra úgy ahogy valószínűleg utoljára láttak. Mikor kinyílik az ajtó szemeimet görcsösen szorítom össze, még csak véletlen se vegyék észre, hogy már nem vagyok eszméletlen. Hallom a lépteket és azt is, hogy valamit tol magaelőtt ami nem éppen könnyű dolog lehet. De annyira már nem vagyok bátor, hogy meg is nézzem mi lehet az.

- Igen, ezt ide. Aha. Nem, ez így nem jó, a főnök a kis kellékekkel szeret kezdeni. -mintha kések ütköznének össze. Jesszus, mi folyik itt!?- Na így már perfect. Minden készen áll.

Megvárom míg kimegy és újra rám zárja az ajtót, csak aztán merek megmozdulni és megnézni mégis mi a fenére készülnek. Egy tolós asztal ragadja meg a tekintetem és a rajta díszelgő kb három tucatnyi pengeéles kés, különféle fogók, csipeszek és olyan tárgyak amikről azt sem tudom micsodák. Nagyot nyelek és érzem ahogy pulzusom emelkedni kezd. Lever a víz és mindenem remeg. Ezek meg mégis mire készülnek? Csak nem...? Meg akarnak kínozni?

Mielőtt közelebb mehettem volna újra hangok törtek fel odakintről és úgy vetettem le magam a földre mint akire heves golyózáport lőttek ki. Nem tudtam csillapítani heves légzésemet, féltem észreveszik, hogy túl sokszor és túl gyorsan mozog mellkasom. De mit tehetnék ha halálra vagyok rémülve? Nem akarok meghalni! Pláne nem így, egy koszos kis odúban, megkínozva és kivéreztetve.

Hallom ahogy mozognak és beszélnek körülöttem, de meg sem mozdulok hátha beveszik, hogy még mindig ájult vagyok.

- Hé kiscsibe, tudjuk ám, hogy fent vagy, ne játsz tovább. -hallok meg egy mély hangot mire rögtön kipattannak szemeim, de nem fordulok feléjük.

- Be van kamerázva a szoba kiscsillag, láttuk, hogy magadhoz tértél. -egy újabb hang csatlakozik az előzőhöz ami némi információval is szolgál. Szóval kamera mi? Jó tudni.

- Hagyjátok már ezt a nyálas hangnemet, ez csak egy elkényesztetett ribanc. Hé te -kicsit sem finomkodva belerúg lábamba- kelj fel de rögtön, mielőtt szögeket nem verek abba az agyon plasztikázott arcodba!