Élő Művészet

10. Az Obszidiánszoborért III.

Kibújtam a buborékból, lemásztam, majd lecsúsztam a nem túl meredek sziklafalon.

A fapegazust betemették a szikla törmelékek, mindössze az egyik lába és a bal szárnyának törött vége látszott ki.
Sűrű porfelhő borította el a környékem, de egy valami mégis látszódott. Az a sötét alak. Mikor közelebb léptem, az is közelebb jött. Emberre hasonlított egészen addig, amíg ki nem nyitotta a szárnyait.

- Ez a...? - Indultam felé gyorsabban megállíthatatlan kíváncsisággal.

Az viszont már egy centivel sem jött közelebb.
Mikor már csak egy méterre volt akkor hallottam, ahogy megszólal.

- Mind egyek vagyunk. - Mondta torz hangon.

- Mi...?

Mikor közelebb léptem az hirtelen öt centire volt az arcomtól.
Nem volt se szája se szeme, csak az én arcom tükröződött benne.
A sötét színű obszidiánban.

- Amelia...! - Kiabált rám torz hangon.

Megijedtem, majd a kő törmelékek között és alatt ébredtem. Kinyitva a szemeim Alain herceg aggódó arcát láttam. Felnéztem a sziklafalra, a buborék ott volt, ezért nyugodtan hunytam be a szemem.

" Legalább a hercegnek nem esett baja. Biztos akkor zuhantam le, amikor az a valami megzavart és leejtettem a sziklákat. "
- Mi van azzal, ami megtámadott minket...? - Kérdeztem óvatosan felulve, hasogató fejemet fogva.

- Az... Eltört. - Nézett maga mögé. Én pedig nem hittem a szememnek. Az a repülő valami, az az obszidiánszobor volt az égi őrszellemről.

A lábam még mindig vérzett, nem is beszélve a test szerte belém nyilaló fájdalmakról. Végül lábraálltam, amit bár csodálkozva nézett a herceg, végül hagyta, hogy magamtól sétáljak, majd megkerestem a fapegazust. Nagyjából tizenöt méterre volt tőlünk, szinte sértetlenül. Mindössze a bal mellső lábára sántított. Azon megrepedt a fa.

- Rendben, haza is tudunk menni... Meg tudom csinálni a szobrot is. - Állapítottam meg határozottan.

- Ennyire elkötelezett vagy? Most zuhantál le egy szikláról! Először inkább pihenned kéne! Vagy legalább a sebedet a térdeden ellátni...

- Sort kerítek mindenre. - Válaszoltam csak hogy békén hagyjon koncentrálni.
" Láttam, hogy néz ki. Már csak össze kell raknom. Minden mást ami történt, pusztán az eszmeletvesztésem okozott hisz értelme sincs. "
Tettem egy köríves csuklómozdulatot.
- Tárgy manipulációs varázslat. Első szint.

A szobor darabjai, még a legkisebb is megremegett, majd lassan felemelkedtek a földről. Felszálltunk Szálka hátára, majd a darabokkal mögöttünk elindultunk vissza.
Visszatérve a toronyhoz fejmosásban részesítettem a herceget.

- Mégis mit képzelt?! Nem azért csináltam a buborékot, hogy otthagyja!

- Nekem egyáltalán el se kellett volna veled mennem! Örülj neki, hogy egyáltalán az értékes királyi hátsómat kockáztattam egy ilyen senkiért!

" Részben igaza van. "
- Hát... Többet nem kell velem jönnie, megígérem. És nem kérek a további segítségéből sem! Menjen haza!

- Várj. Nem segíthetek a szoborban?

- Nem! - Válaszoltam haraggal majd a nagyjából két méter magas szobor darabjaival bementem a mesterem elvarázsolt tornyába.

- Egy pillanat! Apámnak már mondtam, hogy segítek benne.

- És? Miért ígér előre? Utoljára mondom. Fogja a lovát és menjen!   - Csaptam be az ajtót.

Úgy fél nappal később, miután elláttam a sebem, egy nagy tömbbe olvasztottam az obszidiándarabokat, nekiálltam volna faragni, amikor kint hangzavart hallottam.
Lassan kinyitottam az ajtót. A herceg egy hatalmas lavór vízben ült meglepődött arccal nézve engem.

- Mégis mit csinál? És miért jött vissza?    - Emeltem meg az egyik szemöldököm kérdőre vonva őt.

- El se mentem...    - Mondta az ázott ruháiban.

" Gyökér. " - Csuktam rá vissza az ajtót.