Élő Művészet

12. Úton a Fekete Laguna felé

Túllépve a hisztin végül összepakoltam és útnak indultam. Magamnal vittem némi élelmet, vizet, egy íjat, és Thiago azon könyvét, melyben a Fekete Lagunáról írt. Pontosabban, hogy hol van, hogy lehet bejutni, és nagy részt az is benne van, hogy mivel kell vigyázni.
Egyszer már járt ott, de csak feltérképezte, nem pedig az Árnyrém ellen kapott oda küldetést.

Ez egy elzárt rész a szárazföld és a tenger között. Több száz kilométerre van a parttól és rengeteg szörny és gyenge démon él rajta. Barlangok és némi erdő fedi, de ami nekem kell, az a közepén van. A tó, amely olyan mély, hogy csak a fekete ürességet látni benne. Ott kell lennie annak a bejáratnak, ami az Árnyrémhez vezet.

Rövid ideje tartottunk a cél irányába a fapegazussal és a szoborral mögöttünk, de máris aggasztó gondolataim voltak.

" Mióta leestem a sziklafalról és bevertem a fejem, furcsa képek villannak fel. Az emlékeimet látom, de mintha teljesen mások lennének, mint amikre eddig emlékeztem. Más emlékek anyámról, és még furcsábbak akkorról, amikor a két éves háború folyt. Már nem emlékszem katonákra, csak anyám holttestére, a tűzre és egy megmagyarázhatatlan vörös szemű árnyra, amitől újra és újra összeszorul a gyomrom. "
- Remélni tudom csak, hogy épp nem vesztem el a józan eszem..

Teljesen Délnek mentünk.
Szálkában az a legjobb, hogy sosem fárad el, így megállás nélkül, akár napokig mehetnénk egyhuzamban.

" Miért nem lehetek inkább olyan mint ő? Nem kell félnie a haláltól, hisz újra össze lehet rakni és ismét életrekelteni. Nem fél, nem érez felesleges érzelmeket. Csak van. Teszi amire teremtetett, és nem felesleges, mert van feladata. Nekem mi értelmem...? "

A szárnyas faparipa hirtelen lentebb ereszkedett a tengervízhez.
Meglepődtem és nem is értettem, hiszen nem kértem ilyenre, de nem bántam meg.
Aria éneklő bálnáit pillantottam meg a víz alatt. Aria a zene szigete volt, ahol rengeteg gyönyörű hangú, hangszeren játszó ember élt. Sajnos már rég víz alá került, de ezek az állatok még mindig védelmezik, és vigyáznak a körülöttük lévő tiszta lelkű lényekre.
Hangjukkal pedig egy rövid dallamot hangoztatnak, mely azt mondják nyugtatja a lelket.

- Milyen csodálatosak.
" Nincs már Aria, már nem hozzá tartoznak, de védenek sok mást helyette... Fontosak. "   - Erre szememben visszacsillant szokatlanul fényes zöldes pikkelytelen bőrükről a fény. -    Már értem, hogy miért tartják őket a remény egyik szimbólumának.    - Megpaskoltam Szálka nyakát -   Köszönöm.

Egy idő után a bálnák elkanyarodtak, mert ők sem mernek tovább menni. Őket is elijeszti az, ami a Lagunából jön.
" Innen is érzek valami nyomasztó energiát. És enyhe füst szag is árad. Pont mint ahogy a könyvben írta Thiago. "
- Közel vagyunk.    - Jelentettem ki hangosan.

Jóval később pedig már látszódott a Laguna. Sokkal nagyobb volt mint hittem, akár egy kisebb ország is elfért volna rajta.
- Hogy fogom ezen megtalálni a vizet? Hisz innen fentről se látszik!    - Szálka hirtelen felrepült a felhők fölé és ott egyhelyben maradt. Nem tudtam mire vélni, mivel semmi fenyegetőt nem láttam, neki pedig nem lehetnek állati ösztönei amivel veszélyt érezne, mert ő csak külsőre egy állat.

Már sötétedett a felhők felett is, így eléggé látványos volt, amikor nemsokkal mellettük elkezdett egyre világosabb lenni az egyik része a felhőnek, majd egy sárga lánggal égő golyó repült felénk.

- Menj! Menj!    - Kiáltottam Szálkának.
" Kiszúrt valami minket ilyen irdatlan távolságból?! Nem találhatják el a szobrot! "