Élő Művészet

11. A hely

Hosszú órák és fáradságos munkám árán végre elkészült a szobor. Szinte ugyanolyan, mint amit akkor láttam, amikor nem voltam eszméletemnél.
Jobb híján mindössze arra támaszkodhattam az őrszellem kinézetével kapcsolatban.
Ránéztem még utoljára a papír utolsó mondatára.

" Élettelen állapotban hozd elém. ,,

" Vastagon ki van emelve, úgyhogy gondolom ez a kötelező része... "

Fáradt és kimerült voltam, ráadásul mire észbe kaptam, már az uralkodó előtt álltam a lepellel letakart szobrommal együtt.

- Értékelem, hogy úgy tettél ahogy kértem.

- Felséged remélem tudja, hogy ezt én szentségtörésnek érzem, mégha jó ügyet is szolgálna a szobor.

Hangyányit oldalra döntötte fejét, majd megértő hangon válaszolt.
- Elhiszem, bocsáss meg nekem ezért. De hogy érezd is, hogy a munkád kifizetődik, elárulom Thiago eltűnésének helyét.

A torkom összeszorult, a szívem pedig elnehezedett. Két éve vártam erre.
Egyeseknek ez a két év semmiségnek tűnhet, de én így egyedül vagyok. Thiago az okom arra, hogy éljek. Az egyetlen okom.

Tudtam, hogy tényleg megmondja, ugyanis csak mi ketten voltunk a teremben, amiben mindig van legalább egy őr. Közelebb intett magához.
Megálltam előtte, majd térdére ereszkedtem várva az áhított szavakat.

Előrébb dőlt majd halkan megszólalt.
- Csak azért mondom meg, mert neked kell elvinned a szobrot oda, és ott életre kelteni. Így is vállalod?

Hezitálás nélkül bólintottam.
- Akármit megtennék azért, akit apámnak szólítok.

- És... Ha még él, nem mondhatod el neki, hogy kitől tudtad meg merre keresd! Nagyon sokkal tartozok neki és most az egyetlen parancsát szegem meg ezzel.

- Kérem felség! Annyira fáj már a szívem, könyörgök, ne húzza tovább tudatlanságom!    - Lettem türelmetlen hirtelen.

Vett egy nagyobb levegőt, majd még közelebb hajolt. Hallottam hogy nyelt egyet kissé feszülten, mielőtt kimondta suttogva azt a két általam rég akart szót.
- Fekete Laguna...

- Tessék?!   - Kiáltottam felháborodva miközben felálltam térdeimről.

- Nyugodj meg Amelia...!    - Kérte óvatosan.

- Ha tényleg odaküldte apámat, akkor nem csodálkozok, hogy ennyien halottnak hiszik!
" Valószínűleg én sem élem túl, ha oda megyek. De ezt még vállnám is. "

- Akkor nem vállalod...?

- Dehogynem!    - Csináltam ekkor egy dühös és gyors félköríves csuklómozdulatot fél kézzel. Annyira arra koncentráltam, hogy ne tépjem le az uralkodó fejét és rúgjam ki az ablakon, hogy még a varázsigét se mondtam ki, amivel felemeltem a szobrot. Szemeimmel viszont szikrát szórtam. -    Elviszem a szobrot, de ezen kívül semmi mást nem teszek magáért, vagy a királyságért! Jól tudja, hogy a vesztembe küld...    - Hajoltam meg mindössze a törvények miatt, majd kiviharzottam, próbálva nem sántitani a sérült lábamra.

Az ajtó túloldalán Alain herceg volt. Megálltam egy röpke pillanatra előtte, aztán kikerültem és dobogó léptekkel elsétáltam. Jött utánam a szobor is lebegve át a magas ajtón, amire a herceg lehajtotta a fejét, nehogy az lefejezze.

- Neki meg mi baja?   - Tette fel a költői kérdést amit még épp hallottam.

Hazarepültem Szálka hátán, hogy előkészüljek erre az életveszélyes feladatra.
Pakolás közben, mikor a kezem a már nem élő balerinára tettem eszembe jutott...
" Miért viszek egyáltalán bármit? Úgyis meghalok ott, ahová megyek. "

Ekkor lenéztem, leengedett rövid rozsdabarna hajam pedig eltakarta az arcom, majd egy csepp víz esett le a kézfejemre, ami végigfolyt az ujjaimon egyenesen a balerinára. Lassan leereszkedtem a földre, végül leültem a padlóra.

Felemeltem a fejem, amelyen arcomat könny áztatta.
- Félek...!   - Sírtam arcomat fél kézzel letakarva, a másik kezemmel pedig az asztal sarkára markoltam.

" Mi van ha tényleg él még, de én meghalok mielőtt újra találkozunk? Vagy... Csak a halál gondolata rémiszt meg ennyire? Ugyan annyira félek attól, mint annak a gondolatától, hogy Thiago nélkül kell leéljek egy életet. "

- Jobban félek a megváltó haláltól, mint az üres élettől...?    - Mondtam hangosan bűnös arckifejezéssel. Olyan érzés volt, mintha elárultam volna a mesterem.