AZ ÉKKŐ ÉS A MAGÁNY DALA | Sárkányok háza fanfiction

18. fejezet: Fiút fiúért

A herceg arra riadt fel, hogy egy holló kopogtat baldachinos ágyának oszlopján, s egyenesen őrá bámul. Aemond a szemöldökét ráncolva könyökölt fel az ágyában, s rövid ideig a madarat bámulta. Nem tudta elképzelni, hogy mástól jöjjön, mint Vhaenystől, viszont mivel odakint már pirkadt, minden jel arra mutatott, hogy a lány éjnek évadján írt neki. Mi lehetett olyan fontos, hogy ilyen későn hollót kellett küldenie?

Aemond ledobta magáról a takarót, kikelt az ágyból, s gyorsan elkapta a madarat. Lehúzta az üzenetet a holló lábáról, s elhessegette.

Az üzenet rövid volt és világos.

"Elindultak a fejedért."

Összegyűrte a levelet, s felpillantott. Úgy nézett körbe a teremben, mintha már itt is lenne a fejvadász, ám egyedül volt. Megfeszítette az állkapcsát, s a kandallóba hajította a levelet, ami aztán porrá égett. Tudta, hogy el fog jönni ez az idő, de most, hogy itt volt, egy percre lemerevedett.

Csupán egyetlen egy percre állt meg, azután összeszedte minden józan gondolatát, a higgadtságát és a komolyságát. Ruháihoz lépett, s gyorsan felhúzta a nadrágját, aminek madzagjait szorosan megkötött a csípőjén. Csizmát és kabátot vett és a derekára erősítette a kardja tokját a fegyverrel együtt. Meg kellett erősítenie az őrséget, figyelmeztetni mindenkit, és felkészülni, hogy bárki az életére törhet.

Futólépésben indult el a hálóterme ajtaja felé, ám mielőtt kinyitotta volna azt, megtorpant. Ujjai a kilincsre fonódtak, mégsem tett semmit. Mit mondhatna, honnan tudja, hogy támadás fogja érni őket? Ha nem hozza a tudomásukra a veszélyt, akkor mivel indokolta volna meg a fokozott óvatosságot? Keze a kilincsre fagyott, s ő újra lemerevedett. Nem volt terve.

Belátta, hogy meg kell várnia a reggelt, így mást nem tehetett, csak várnia kellett, hogy a kastély feléledjen. Az ablakához állt és a horizonton felkelő Napot nézte, míg meg nem hallotta a szolgálók motoszkálását.

Amint benyitott az első szobalány, aki ébreszteni szokta, azonnal megpördült a tengelye körül, hogy aztán kisiessen a szobából. Érezte, ahogy feszülnek az izmai és az állkapcsa, s tekintete úgy járt jobbra-balra folyamatosan, hogy képtelenség lett volna észrevétlenül elmenni mellette. Minden szolgáló arcát megnézte, s emlékeztette magát, hol és mikor látta őket korábban. Bár, ha sikerül megbízniuk a feketéknek valakit, aki már a kastélyban él, akkor mit sem számított, hogy idegeneket keres. Ébernek kellett lennie, ugrásra késznek minden pillanatban.

Minden reggelét a gyakorlópályán kezdte, ahol legalább egy, de előfordult, hogy két órát is eltöltött, hogy kardforgatása a lehető legjobb legyen, ám ezen a napon elkerülte az udvart. Esze ágában sem volt a vívást gyakorolni, mikor biztosra tudta, hogy az életére törhetnek az elkövetkezendő napok bármelyik percében. Bízott Vhaenysben, így tudta, hogy nem hazudna a lány neki. A veszély valós és közeli volt.

Útja elsőként a királyi testőrség parancsnokához vezetett, aki jelenleg Ser Criston Cole volt. Aemond nem kifejezetten kedvelte a lovagot, de a kardforgatás gyakorlásához és a szolgálathoz éppen megfelelő volt. Ha egyenlőek lettek volna, Aemond valószínűleg nem barátkozott volna vele. Most azonban őrá volt szüksége, hogy felhívja a figyelmét rá, milyen fontos, hogy a testőrség végezze a munkáját, s talán még többen védjék a családot.

- Ser Criston - szólította meg a lovagot, akit az udvaron talált meg. Nem óhajtott gyakorolni ma, mégis a küzdőtéren találta magát. Kardjára támaszkodott, s megállt a faltól nem messze, hogy a lovag értse, nem óhajt ma kiállni senki ellen.

Ser Criston fényes páncélját és fehér köpenyét viselte, ami azt mutatta, hogy a testőrség tagja. Elfordult az edzésen résztvevőktől, s a herceg elé lépve fejet hajtott. Sötét haja, szeme és borostája volt, s tekintetében valami különös bujkált.