Hódítás után 129-ben tűnt fel Királyvárban az az ezüsthajú, bíbroszemű lány, akiről senki nem tudott semmit, de abban biztosak lehettek, hogy csak a Régi Valyriából származhatott, akárcsak a Targaryenek, akik felettük uralkodtak.
Vhaenys Mataeryon a...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
A délutáni nap hosszú árnyékokat vetett az elhagyatott halászkunyhóra, aranyfényben úsztatva a szerény szerkezetet. Aemond és Vhaenys az elmúlt órákat azzal töltötték, hogy Valyriáról vitatkoztak és azon töprengtek, van-e megoldás a háború megelőzésére. A kunyhó ideiglenes menedéket nyújtott, de a kinti világ továbbra is körbezárta magát. Gyomruk korgott az éhségtől, ám a tó vize csillapította szomjukat.
Aemond hátradőlt a székében, egyetlen szemét Vhaenysre szegezte. Az ablaknál állt, és a tó nyugodt vizét bámulta, arcát megvilágította a lágy, meleg fény. Aemond látta, hogy az arckifejezésébe belevésődött az indulat, ami vitájuk nyomán ébredt benne.
- Még mindig azt gondolom, hogy el kellene mennünk Valyriába - mondta Vhaenys határozott, de némi kétségbeeséssel tarkított hangon. - Ez egyfajta ősi hatalom helye, egy szentély, ahová senki sem merne követni minket. Megszabadulnánk mindentől.
Aemond mélyet sóhajtott, és a halántékát dörzsölte.
- Ezt már megbeszéltük, Vhaenys - szusszantott fáradtan. - Ez egy ostoba ötlet. A régi Valyria egy rom, egy átkozott föld. A Végzet még mindig ott él, és tele van olyan veszélyekkel, amelyeket fel sem tudunk fogni!
Vhaenys szembefordult vele, tekintete égett az elszántságtól.
- De ez is a mi örökségünk, Aemond. Innen származtak őseink, így mi magunk is!
Aemond felállt, és néhány lépéssel átszelte a köztük lévő kis helyet. Kezei közé fogta a lány arcát, arckifejezése ellágyult.
- Megértem a vágyadat, Vhaenys. Hidd el, hogy értem. De most a túlélésre kell összpontosítanunk. Meg kell találnunk a módját, hogy megállítsuk ezt a háborút, vagy ha mindenképp meg kell történnie, akkor törekednünk kell rá, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel járjon. Bármennyire is el szeretnék menekülni, bármennyire is leghőbb vágyam életem minden percét veled tölteni... - Aemond lélegzete elakadt, homlokát és orrát a lányénak döntötte. - Itt ki fog törni a káosz, és ha nem leszünk itt, nem csökkenthetjük a veszteségeket és akár egész Westeros elpusztulhat. Egész Westeros nem lehet a boldogságom ára - súgta megtörten Aemond.
Meg kellett csókolnia a lányt. Érezni akarta ajkán, hogy mit ad fel azért, hogy a méltatlan bátyját támogassa és a királyság egyben maradjon polgárháború esetén is.
Mielőtt Vhaenys bármit is reagálhatott volna, furcsa zaj visszhangzott a kunyhón kívülről. Lovak patáinak hangja és páncélok csörömpölése volt. Aemond megszakította a csókot, arca megfeszült, ahogy csendre intette a lányt. Vhaenys derekát átkarolva elfordította őt az ablaktól, s ő maga nézett ki rajta.
Összeszorult a szíve a közeledő királyi testőrség lovagjainak láttán. Fehér köpenyük lobogott a szélben, páncéljuk megcsillant a délutáni napsütésben. Aemond felismerte Ser Criston Cole-t a csoport élén. Megtalálták őt.
