A Háború-trilógia első kötete!
Mr. és Mr. Charles Hilton boldog házasok. Boldogabbak talán nem is lehetnének, csakhogy a második világháború beleszól a nyugodt és harmonikus mindennapjaikba.
Amikor Charlie megkapja a behívóját, Connie vidékre utazi...
Tisztán emlékszem arra a bágyadt októberi napsugárra, amely aznap reggel ébresztett, amikor az addigi, aligha szokványosnak mondható életünk még inkább a feje tetejére állt.
A szél lágyan zizegett, és minden erejével azon dolgozott, hogy az összes levelet lesöpörje az ágakról. Kipillantottam az ablakon pontosan akkor, amikor a nap is kidugta fejét az egyik szürke színű felhő mögül.
Csaknem két évvel ezelőtt minden megváltozott, miután Németország megtámadta Lengyelországot. Az embereken eluralkodott a rettegés, az összes alkalommal, amikor a posta megérkezett. A háború családokat, házaspárokat tett tönkre és fog tönkre tenni az elkövetkezendő években, de hiszen ez történik minden házasságban és családban a háború idején, nemdebár? Szörnyű pusztítást végez. A polgárok arcára kiül a rémület, valamint a feleségek és az anyák a lélegzetüket visszafogva várják a férjük, gyermekük behívóját.
Nem ez volt az első háború, amit megélek, emlékeztettem magam. De legutóbb még csak egy semmit sem sejtő gyerek voltam! Nem fogtam fel, nem észleltem, hogy emberek hullatják a vérüket, sebesüléseket szereznek, mind testileg, mind lelkileg és halnak meg a békéért. Családok szakadnak szét, házasságot mennek tönkre, csak azért, mert vannak, akik nem tanultak a Nagy háború borzalmaiból. Talán két éves lehettem, amikor a legutóbb elkezdődött.
Igaz, a mi családunk már a háború előtt sem volt teljes, hiszen az apámat sosem ismertem. Állást kapott Amerikában, még az 1912-es év elején, és az elsüllyeszthetetlennek vélt Titanic fedélzetén utazott. Még csak tisztességes temetése sem volt, hiszen a holtteste sosem került elő, és azóta is a hullámsírban nyugszik. Ahogy később megtudtam, úgy volt, hogy amint megfelelő lett volna a környezet, a család hátramaradt része is követte volna.
Nem hiányzott. Sosem hiányzott, mivel nem volt arra alkalom, hogy megismerhessem a nagy Elliott Montgomery-t, akiről mindenki mesélt abban a kis dél-angliai falucskában, ahol felnőttem.
Nem éreztem rosszul magam, amikor a történeteket hallgattam, de... mást sem, talán csak dühöt, amiért azok jobban ismerték nálam, akik semmilyen rokoni viszonyban nem álltak vele.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Charlie szokás szerint dolgozni készült, rám pedig ismét egy kis egyedüllét várt. Olyan jó lett volna, ha én is hasznosan ki tudnám venni a részem a háborúból! Korábban ápolónőnek tanultam, és így könnyűszerrel nyújthatnék a kórházakban segítséget, ám amire az utóbbi időben fény derült, amiatt nem kockáztathattam.
- Hétre itthon leszek, kedvesem! - ígérte Charlie, majd közelebb lépett hozzám, és homlokon csókolt.
- Ne maradj sokáig, kérlek! Tudom, a munkád az életed, de beszélnünk kell! - mondtam ki gondolkodás nélkül, habár egyáltalán nem így akartam kezdeményezni.
