Ha kitör a háború

7.

Reggel volt. Rendkívül hideg téli reggel. Amikor felébredtem, minden ugyanolyan volt, mint máskor. A reggeli rosszullétek továbbra is gyötörtek, nem egyszer ájultam el reggeli közben, ezáltal a szívbajt hozva a vendéglátóimra, különösen Charlesra, akit igyekeztem azzal nyugtatni, hogy teljesen normális, ami velem történik, bár legtöbbször még én magam is kételkedtem a szavaimban.

Az étkezést követően még nem mentem fel egyenesen a hálószobába, hanem még egy rövid ideig üldögéltem a társalgó kanapéján, nehogy hirtelen rosszul legyek a lépcsőzéstől, vagy tudom is én. Minden émelygés a legváratlanabb helyzetben és pillanatban kacsintott rám, ami rettenetesen bosszantott, mivel gyülőltem, hogy nem tudom kontrollálni a saját testemet. Szinte már megszoktam... Nem, az ember képtelen megszokni a hirtelen rátörő hányingereket.

Amikor ma reggel ismét a társalgó kanapéján ébredtem a szokásos ájulásomat követően -, amelyet már a hátam közepére se kívántam. Elgémberedett csuklómat, kézfejemet és az ujjaimat masszíroztam. Még mindig kábának éreztem magam, de ez mostanában így is volt. Kinéztem az ablakon, ahogy az utóbbi időben már minden nap tettem; talán reménykedni kezdtem? Meglehet.

Hirtelen egy alakot véltem felfedezni az út végén. Lassan, fáradtan sétált, mint egy éhes vándor, aki némi ennivalóért koldul a kapualjakban. Szörnyen lassú tempóban helyezte egymás elé a lábát, csaknem vonszolta magát. Mi lelhette szegény embert? Ám valami azt súgta nekem belülről, hogy azonnal fel kell tápászkodnom, és meg kell néznem, ki érkezik a házhoz. Miután magamra terítettem egy kötött vállkendőt, kiléptem a tornácra, majd amikor felismertem az alakot, akkor a szívem kihagyott egy ütemet. Nem nincstelen volt, aki alamizsnáért könyöröghet. Annál sokkal több volt. Amikor észbe kaptam, futni kezdtem. Nem érdekelt az arcomba csapó hideg szél, nem érdekelt, hogy bármikor tüdőgyulladást kaphatok, egyszerűen nem törődtem semmivel, mert akit megláttam az úton, azért bármilyen fájdalmat és megpróbáltatást képes lennék kiállni.

- Charlie! - kiáltottam. A hangom betöltötte a reggeli némaságot. - Charlie! - ismételtem újra, bár talán jobb lett volna, ha nem tettem volna, hiszen a hasam szúrni kezdett a futástól.

Az érzelmek felrobbantak bennem; túl sok mindent éreztem egyszerre, de legfőképpen boldogság áradt szét a szívemben a viszontlátás örömére. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy itt van, újra együtt leszünk, ha csak néhány nap erejére, de két hónap után végre újra láthatjuk egymást. Két hónap, gondoltam bele. Pontosan ennyi ideje érkeztem meg Charlie szüleihez, és ezzel ennyi ideje hagytuk el a közös otthonunkat.

- Állj meg! Egy tapodtat se mozdulj! - üvöltette a férjem. - Nem azzal szeretném tölteni a hétvégémet, hogy a beteg feleségem ápolgatom, és a baba miatt is vigyáznod kell magadra. Sőt, az lenne a legegyszerűbb, ha visszamennél a házba! - rendelkezett, és bár igaza volt, de semmi esetre sem szerettem volna a házban megvárni a belépőjét. Már eljöttem idáig, úgyhogy csak vele együtt voltam hajlandó visszatérni.

- Még mit nem! - mondtam, és már csak néhány méter választott el tőle.

Amikor elé értem egy pillanatot sem haboztam, hanem azon nyomban hosszan átöleltem. Nem egyszerű ölelés volt, hanem egy feleség hónapig férje után epekedő ölelése. Úgy szorítottam magamhoz, mintha sohasem akarnám elengedni, és ez így volt. A fejem a vállára hajtottam, majd hosszú percekig ott tartottam. Mélyen magamba szívtam Charlie jellegzetes illatát, amelyhez egy kis izzadságszag is vegyült.

- Annyira hiányoztál! - suttogtam könnyes szemekkel.

- Te is nekem, kedvesem, te is nekem - duruzsolta a fülembe.