A Háború-trilógia első kötete!
Mr. és Mr. Charles Hilton boldog házasok. Boldogabbak talán nem is lehetnének, csakhogy a második világháború beleszól a nyugodt és harmonikus mindennapjaikba.
Amikor Charlie megkapja a behívóját, Connie vidékre utazi...
Három hónap telt el azóta, hogy Európában véget ért a világháború. Május közepén Lavinia ennek örömére partit adott, amit ezúttal sokkal jobban élveztem, mint korábban. Megkönnyebbülést éreztem, ahogy mindenki más is. Sőt, ami azt illeti Charlie-val az oldalamon minden sokkal egyszerűbbé vált.
Nem mondhatnám, hogy az utóbbi negyedévben minden visszazökkent a régi kerékvágásba, de valamelyest mégis. Megpróbáltunk visszatérni a korábbi életünkhöz, amennyire csak lehetett, hiszen már nem ugyanazok az emberek voltunk, akik a háború kezdetekor. Mindketten megváltoztunk, de miután Charlie egy év után hazatért a háborúból a fennmaradó időt azzal töltöttük, hogy újra megismerjük egymást, köteléket alakítsunk ki és ismét egymásra találjunk.
Charlie-val úgy döntöttünk, mind a kettőnknek jót tenne egy utazás, ahol csak magunk vagyunk, és tovább szőhetnénk a jelenlegi kötelékünket. A férjem nászútnak nevezte, hiszen az esküvőnket követően még csak nászútra sem mentünk, azt mondta, ideje lenne bepótolnunk, amit elszalasztottunk az anyagiak, majd a háború miatt. Végtére is már tíz éve házasok voltunk.
A társalgóban ültünk éppen a délutáni teánkat fogyasztottuk, amikor a férjem hirtelen lerakta az asztalra a csészéjét, és megszólalt:
– Nos, mit szeretne csinálni a gyönyörű feleségem?
– Lenne kedved elmenni sétálni? – Úgy éreztem magam, mint évekkel ezelőtt. A lábam remegett alattam, mint a gumicukor, a szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, most kell beszélnem Charlie-val, és nem máskor. A friss levegő jót tesz, ebben nem kételkedtem.
– Menjünk! De előbb ezt még oda szeretném neked adni – helyezett az asztallapra egy vörös bársonydobozt.
– Mi ez?
– Nyisd ki, és nézd meg! – bátorított, majd a kezem csúsztatta az ajándékot.
A tapintása puha volt, ahogy a bőrömet simogatta. Lassan felnyitottam a tetejét, és amikor elém tárult az ékszer páratlan ragyogása, rögtön elkerekedett a szemem. Azt kellett volna mondanom, hogy erre nem volt szükség, ám egy hang se jött ki a torkomon csodálkozástól és a meghatottságtól. A bársonypárnán egy gyönyörűszép apró gyémántköves gyűrű hevert.
– Charlie… Ez káprázatos! – préseltem ki magamból a szavakat, amelyeket alig találtam meg, hiszen az ékszer szépsége teljességgel rabul ejtett.
– Tíz évvel ezelőtt nem volt lehetőségem eljegyzési gyűrűt adni neked, és ezt most, tíz évvel később szeretném pótolni – mondta, miközben, a bal kezemet felé nyújtottam, és az ujjamra húzta a meglepetését.
– Mondd mit tehetnék, hogy megháláljam?
– Csak adj egy csókot! – kérte lágyan, és áthajolt a kis asztal fölött.
– Inkább ezret – mondtam, majd az ajkam az övéhez érintettem.
Rövid csók volt, de szenvedélyes. Millió meg egy érzés kavargott benne.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Kis idő elteltével már a ház mögötti kertben sétáltunk, és ahogy régen is, úgy most is Charlie a könyökömnél fogva irányított. A gyűrű szinte szikrázott a napsugarak között.
– Charlie, el kell mondanom valamit. – A szemem megtelt könnycseppekkel.
Itt az idő. El kell mondanom, túl kell esnem rajta az lesz a legjobb. Olyan volt, mint négy évvel ezelőtt. Teljességgel ugyanúgy éreztem magam. A gondolatok cikáztak a fejemben egyszerűen nem tudtam, mégis hogyan lehetne ezt megfogalmazni úgy, hogy ne legyen túlontúl összevissza.
– Várj csak, mi ez? Könnyek? – törölt le a szemem sarkából egy ezüstösen csillogó cseppet. Mintha tudta volna, mire gondolok, ösztönösen a kezét a hasamra helyezte, és csak ennyit mondott: – Tudom, kedvesem.
– Tudod? – vontam fel a szemöldököm meghökkenten.
– Nem volt nehéz rájönni – mondta halkan.
Most már az ő szemében is könnyek csillogtak. Boldog volt, méghozzá szörnyen boldog. Ha túlságosan elengedte volna magát, akkor minden bizonnyal fel és alá futna a mezőn örömében.
– Elrontottad a pillanatot – mormoltam az orrom alatt.
– Ne haragudj, Connie!
Alig tudtam visszafojtani a nevetést, ami aztán kibuggyant belőlem. Először kuncogásként, majd a kacagás vulkánként tört fel a torkomból.
– De… – haboztam. – Azt hiszem, így jobb volt – mosolyodtam el.
Végül is nem tudtam, miként is mondhatnám el, ezzel teljességgel megkönnyítette az életem.
– Ez esetben megpróbálom megtartani – ígértem meg. Habár mindketten tudtuk, ilyet képtelenség megfogadni.
– Most itt leszek és vigyázok rátok – mondta, és tudtam, hogy így lesz.
– Szeretlek!
– Tudom – felelte, miközben a karjai közé zárt, és úgy tett, mintha soha többé nem akarna elengedni.
VÉGE
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ezennel egy fejezet lezárult az életemben. Befejeztem még egy könyvet. Remélem, hasonlóan elvésztétek az olvasást, mint én a megírását. Hogy őszinte legyek, nagyon sokat jelent nekem ez a könyv, hiszen ez az első olyan könyvem, amelynek minden részét én alkottam meg, és most befejeztem. Egyszerűen szavakba nem tudom önteni, amit most érzek.
Szerencsére ez még nem a vége, hiszen még két résszel készülök nektek, amelyben Charlie és Connie története folytatódik, illetve elkezdődik, hiszen a harmadik kötet mindennek az előzménye lesz.
Nagyon szépen köszönöm mindnekinek, aki végigkövetette a páros történetét, ez nagyon sokat jelent nekem!
Nos, itt az ideje a lezárása, köszönöm szépen, hogy itt voltatok, nemsokára érkezem egy új történettel! (Ezzel kapcsolatban instán szoktam megosztani részleteket. Aki még nem követ, margaret.writer néven talál meg.)
