Ha kitör a háború

11.

- Én is örülök neked.

- Nem, nem azért mondtam, csak meglepődtem. Nem számítottam rád - válaszoltam.

Őszinte voltam vele, valóban meghökkentőnek találtam, hogy egy év után, egyetlen levél vagy bejelentés nélkül beállított. Sőt, még a viselkedését is némileg aggasztónak éreztem... mintha egy másik ember állt volna előttem. Valami történt vele. Valami határozottan megváltozott benne, mióta legutóbb láttam. Végtére is egy év hosszú idő, legalábbis ezzel próbáltam elterelni a gondolataimat a rideg válaszát követően. Még csak meg sem ölelt, egy csókot sem kaptam tőle! Valóban úgy tűnt, mintha nem az én Charlie-m állna előttem, de igyekeztem jól kezelni a helyzetet, mivel jól tudtam, hogy a háború mindenkit megváltoztat. Talán csak egy újabb látogatásról van szó, mint tavaly ilyenkor. Erről akkor gondoltam meg magam, amikor észrevettem a mellette álló uniformisba öltözött férfit, aki kissé türelmetlenül várakozott. Rápillantottam, és kissé kíváncsian vártam a magyarázatát.

- Üdvözlöm önt is! - köszöntöttem egy barátságos mosoly keretében.

- Jó napot! Ugye Constance Hiltonhoz van szerencsém? Ön a... felesége, igaz? - A hangja reménnyel teli volt. Fogalmam sem volt, kire másra számított. Az anyjára vagy az apjára? Esetleg egy nem létező testvérre, vagy valóban rám, a nejére?

Először azt akartam mondani, hogy „attól tartok" vagy „kihez van szerencsém", aztán meggondoltam és visszafogtam magam. Elővettem a legudvariasabb modorom, majd megszólaltam:

- Igen, uram - mondtam, miközben kétségbeesetten néztem a hátam mögé. Reméltem, hogy valaki a segítségemre siet, hogy ne kelljen egyedül megbirkóznom a helyzettel.

- Jobb lesz, ha vet erre egy pillantást. - Ezzel előhúzott a zubbonyából egy kis szeletnyi papírt.

Átvettem, ám még nem olvastam el, ehelyett félbehajtottam, és a szoknyám zsebébe süllyesztettem, mivel meg akartam várni, amíg betérünk a ház melegébe, azonban jól tudtam, valami komolyról lehet szó, ha Charlie mellé kíséretet is küldtek. Nem lehet dezertőr, ebben egészen biztos voltam. Valami más lehet. Olyan megviseltnek látszik, bár ki nem az manapság? A szeme beesettnek tűnt, a bőre csöppet megnyúlt, a szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, mint aki napok óta nem aludt. Igyekeztem nem adni jelét az aggodalomnak, hiszen megígértem magamnak, addig nem esek pánikba, amíg ki nem derül az igazság.

- Lenne szíves bejönni? Kicsit hideg van - invitáltam be a házba.

- Örömmel, asszonyom.

- Gyere, drágám! - öleltem át a vállát, majd előre engedtem a férfit. Ahogy beléptünk a jéggé fagyott végtagjaim, azon nyomban olvadásnak indultak, mint a fagylat a nyári hőségben. - Mama - kiáltottam, és csak később jutott eszembe, hogy reggeli után elhagyta a házat. Csak imádkozni tudtam, hogy Charles kidugja a fejét a szalonból vagy a ház bármely pontjáról a segítségemre siessen.

- Anyád most nincs itthon - válaszolta egy másik hang.

Charles. Ez az!, sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Bár kissé furcsa volt, hogy Laviniát az anyámnak nevezte, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. Egyáltalán nem ez volt a legégetőbb problémám a napirendben.

- Ide tudnál jönni, kérlek? Van egy kis... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert megjelent Charles.

- Fiam! - köszöntötte rég nem látott fiát. Hozzám hasonlóan őt is elcsodálkozott azon, mit keres itt a fia. Ezt gyorsan le is vetkőzte, és megpróbált a lehető legtermészetesebben viselkedni ebben a helyzetben. A szeme az egyenruhás férfira vetődött, őt is üdvözölte, majd tekintetét rám fordította, és közölte, felkíséri Charlie-t a hálószobánkba, amíg én elintézem a dolgokat.