Ha kitör a háború

12.

Háromnegyed évvel később

- Elkísérne egy hosszabb sétára, Mrs. Hilton?

- De biztosan elég jól van hozzá, Mr. Hilton? - kérdeztem.

Egy aggódó pillantást vetettem a férjemre, aki habár szépen gyógyult az elmúlt hónapok során, még nem valószínű, hogy készen állna egy egészen sokáig elhúzódó sétára. Eddig csak a ház körül tettünk köröket, néha elsétáltunk kanyarig, ahonnan biciklivel nincs messze a város, de ezen kívül sosem tettünk más egyebet.

- Nem szeretném, ha valami történne veled.

- Ne félj, vigyázok magamra! Ha más nem, majd elkapsz - mondta, és vetett rám egy cinkos mosolyt.

Legalább a humorérzéke már egészen a régi, sőt mintha az utóbbi időben sokkal többet viccelődne, mint azelőtt. Annyiszor végiggondoltam már, miért lehet ez, és számtalan lehetőség megfordult már a fejemben, de mindig az tűnt a legegyszerűbb magyarázatnak, hogy a humort védekező mechanizmusként használja, valamint ezzel szeretné azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben van vele.

- Jó, nem bánom, de ha bármi bajod esik, én magam fojtalak meg! - sziszegtem, és még egy bosszús pillantással is "megjutalmaztam".

- Ez ám a fenyegetés.

- Ne gúnyolódj! - pirítottam rá, majd magamra tekertem a sálam, hogy jó melegen tartson ebben a dermesztő hidegben.

- Nem teszem.

De pontosan azt tette, és ezt mindketten jól tudtuk, hiába próbálta tagadni. Először nem fogalmam sem volt, mit szóljak vissza, ezért inkább csak kérdőn felvontam a szemöldököm.

- Ó, persze! Én meg a német-római császár vagyok...

- Ez esetben szolgálatára, őfelsége - hajolt meg előttem, és belesegített a kabátomba, mintha valóban a szolgálóm lenne.

- De nem megyünk hosszú sétára - ellenkeztem. - Mit csináljak veled egyedül, ha bajod esik?

- Talán sikíts - tanácsolta, mire elfintorodtam. - Az általában beválik, de ha nem, hagyj ott, és hívj segítséget.

Nagyszerű ötlet!, gondoltam. A semmi közepén maximum csak az őzek hallanák meg a sikítást, így ezzel nem is foglalkoztam tovább. És még hagyjalak is ott? Nem, Charlie, drágám, időnként elgondolkozok, valóban ki van-e a négy kereked vagy, sem, mert olyan észveszejtő ötleteid tudnak lenni.

- Nem. Amíg nem vagyok ott, bármi történhet. Melletted maradok - makacskodtam. - Majd kitalálok valamit.

- Leleményes vagy, na gyere, őfelsége, menjünk! Már unom, hogy csak az ablakba lógathatom ki a fejem, mint valami kutya.

Jobban tettem volna, ha nem képzelem el, de vizuális típus voltam. Egy nagytestű kutya fejét képzeltem el Charlie-é helyére, amely az ablakban pásztázza a külvilágot. Nevetséges látvány lenne, annyi szent, különösen azzal a vicsorgással, amit a kutyák akkor csinálnak, ha autóban utazva a menetszél szétfújja a pofazacskóját.

- Nem szeretnénk egy kutyát? - kérdeztem hirtelen, ahogy kaptam az ötleten. Nem volt szükséges hozzátennem, hogy ki kell töltenem azt az űrt, amit a gyermekünk hagyott, mert jól tudta, mire gondolok.

- Nem, allergiás vagyok a kutyaszőrre.

Meghökkenten pillantottam fel. Sosem hallottam még olyanról, vagy találkoztam olyannal, aki allergiás lenne a kutyaszőrre. A macskaszőr általában gyakori, gondoltam.