Ha kitör a háború

3.

Belegondolni is rémes, hogy milyen hamar elröppent az a három és egynegyed nap, amelyeket a szeretett férjem társaságában tölthettem, mielőtt búcsút kell vennem tőle. Senki sem tudja, mikor láthatom viszont. Egyáltalán fogom még látni? - Ez a gondolat nem hagyott nyugodni az elmúlt napokban, annak ellenére, hogy megígértem magamnak, hogy igyekszem minden figyelmem Charlie-nak szentelni, és vele együtt minden egyes pillanatot megélni. Egyikünk sem tudta, mikor lesz erre legközelebb lehetőségünk, már ha egyáltalán lesz még ilyen pillanat. Nem azért, mert nem hittem a nekem tett ígéretében, hogy visszatér hozzánk, hanem azért, mert ez maga a háború. Senki az ég egy adta világon sem sejthette, hogy mikor csapódik be egy újabb bomba, amely egy pillanat alatt véget vet az életnek. Ezekben az időkben semmi sem volt biztos. Leszámítva néhány dolgot: a halált, a pusztulást és a szenvedést.

Mindketten az utolsó esténket töltöttük abban a kis lakásban, ahol hét évvel ezelőtt elkezdődött a közös életünk. Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Még mindig túlságosan is élénken él az emlékezetemben az a varázslatos délután, amikor Charlie egy különleges ötlettel rukkolt elő. Fiatalabb voltam és borzasztóan szerelmes... bár az utóbbi a mai napig nem változott.

Péntek délután volt. Egyáltalán nem különbözött a többitől, leszámítva azt az egyetlen, parányi tényezőt, hogy ez volt az első szabad hétvégém, miután letettem a vizsgáimat az egyetemen. Fáradtnak éreztem magam, és végre felszabadultan járhattam volna klubról klubra élvezve az életet és az előttem álló nyarat. Ám aznapra már elfogadtam egy másik meghívást. Egy bizonyos Mr. Charles Alexander Hiltonét, a jóképű orvostan hallgatóét, akivel immáron hat hónapja egy párt alkottunk. Nem is tudtam, melyikünk vetett előbb szemet a másikra vagy melyikünk tette meg a legelső lépést, mert minden túl gyorsan történt. A pillanatok összefolytak, mint a betűk a papíron, egy hosszú és kimerítő, éjszakába nyúló, tanulással teli napon.

Az órámra pillantottam, ami fél hetet mutatott. Még fél órám maradt elkészülni Mr. Hilton érkezéséig, ami persze nem túl sok idő egy hölgynek, aki még mindig az ágyában fekszik, és csupa ostobaságról ábrándozik. Azon kaptam magam, hogy olyan dolgokra gondoltam, amikre nem kellett volna. Ezeket a képzelgéseket elnyomtam, majd gépiesen felálltam, és a szekrényhez léptem. Szerényes ruhatáramból egy virágmintás szoknyát és egy törtfehér blúzt választottam ki.

Amikor csengettek, automatikusan beengedtem az illetőt, hiszen Charles Hilton soha egyetlen percet sem késett sehonnan. Egyrészt, mert az idő pénz, másrészt, mert a késés egy rossz tulajdonság, amely mindent elmond az emberről. A gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mivel kopogtattak.

- Szabad! - mondtam dallamosan, mire az ajtó kitárult.

- Jó estét, Miss Montgomery! - vette elő a legudvariasabb stílusát.