A Háború-trilógia első kötete!
Mr. és Mr. Charles Hilton boldog házasok. Boldogabbak talán nem is lehetnének, csakhogy a második világháború beleszól a nyugodt és harmonikus mindennapjaikba.
Amikor Charlie megkapja a behívóját, Connie vidékre utazi...
Az utóbbi hónapok túlságosan is gyorsan teltek, hiszen minden időmet és energiámat a férjem gyógyítására fordítottam. Rengeteg időt töltöttünk együtt, aminek mindketten nagyon örültünk, hiszen így legalább volt időnk ismét megismerni a egymást, és azt, akivé váltunk azalatt az egy év során, amelyet külön töltöttünk. Nagy figyelmet fordítottunk arra is, hogy heti egyszer tegyünk egy nagy sétát a temetőbe, és meglátogassuk Charlie hőn szeretett nővérét, Lilyt.
A kapcsolatunk sokat változott az évek során, de azt hiszem, a háború és a sok nehézség, amit az okozott, csak még jobban megerősítette a köztünk lévő láthatatlan aranyfonalat, amelyet mi csupán köteléknek nevezünk. Lassan a tizedik házassági évfordulónkhoz közeledtünk, de még mindketten görcsösen és szörnyen makacsul ragaszkodtunk ahhoz, amit aznap délután, abban az anyakönyvi hivatalban megfogadtunk.
Jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben. Míg a halál el nem választ.
Az egy év során, amelyet egyedül töltöttünk, rájöttünk: a másik nélkül csupán félemberek vagyunk. Ketten lehetünk csak igazán erősek. Éppen ezért csak együtt tudjuk átvészelni a problémáinkat, máskülönben összeroppanunk a teher alatt, amely a vállunkat nyomja.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az a nap is olyan volt, mint az összes többi. Leszámítva egyetlen dolgot: végre valahára kisütött a nap. Annyi értelemben, ahányban ki tud sütni. Nyolcadika volt, később ezt hívtuk a Győzelem Napjának.
- Mondja, Mrs. Hilton, elég stabilnak találja már az állapotom? - kérdezte Charlie, miközben még mindig kapkodta a levegőt.
- Eléggé, talán a testmozgás tett neked ilyen jót - paskoltam meg szőrös mellkasát.
- Én is így gondolom, Mrs. Hilton.
Legalább végre valamiben egyetértünk, gondoltam hálásan. Az utóbbi időben a régi idők emlékére a legkisebb dolgokon is összekaptunk, de két perccel később már mindketten jóízűen nevettünk. Ha feketét mondtam, ő fehéret; ha én hideget, ő meleget, és ezt addig folytatta, amíg be nem telt nálam a pohár. Jól tudta, hogy ez mennyire bosszant, és éppen ezt használta ki, még akkor is, ha csak viccnek szánta.
- Ma jobb voltál, mint tegnap - folytattam a dicséretek hosszú sorát. - És határozottan jobb, mint az első alkalommal.
- Ó, igazán? - kapta fel a fejét, mire bólintottam. Közelebb hajolt hozzám, majd röviden, de annál inkább szenvedélyesen megcsókolt.
- Fejlődsz, drágám - suttogtam, miközben megcirógattam az arcát.
- Úgy tudtam, nem csábíthatod el a betegeid.
Ha már meg lett volna a diplomám, minden bizonnyal nem tennék ilyet... Nem, ez nem igaz, tennék ilyet, egészen biztos voltam ebben.
- Még nem vagyok orvos, az eskü így nem kötelez. Ellenben téged...
- Most én vagyok a beteg - vágott vissza.
Még szerencse! Így sokkal egyszerűbb dolgom van, gondoltam. Habár egyre többet ellenkezett, amit jó jelnek vettem.
- Sajnos, de már nem sokáig hivatkozhatsz erre. Határozottan javulást látok, és egyébként is, az egészség jobban áll neked.
- Ebben egyetértünk. Van valami ironikus abban, ha egy orvos lebetegedik, és egy - leendő - orvoshoz fordul.
- Valóban?
- Igen, de ne várd, hogy megmagyarázzam.
- Farkaséhes vagyok - sóhajtott fel, miközben beleharapott a fülcimpámba.
Charlie ajka egyre lejjebb vándorolt, le a nyakamon, a kulcscsontom kis mélyedésébe, majd a mellkasomra vándorolt, minden egyes csók után, még meg is harapott, mire mindegyik alkalommal felszisszentem, és ettől csak még jobban felbátorodva folytatta. Az ajka gyengéden az egyik megkeményedett mellbimbóm köré fonódott, amire már nem bírtam tovább, és ezzel együtt hangot adtam a tetszésemnek, és felnyögtem. A hátam ívbe feszült, hogy arra ösztönözzem, vegye még mélyebben a szája melegébe. A nyelvét végighúzta a hasamon, amelytől kéjes bizsergés futott át a testemen. Charlie egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, majd óvatosan széttárta a lábam. És aztán... Ó, te szentséges egek! Olyan helyen és érintett meg, ahogy eddig még sosem. Először lassan és lágyan, később gyorsabban és egyre többet akarva ingerelte a legérzékenyebb pontom.
- Charlie! Char... - nyögtem fel, miközben beletúrtam a hajába, közelebb húzva magamhoz. Már nagyon közel álltam ahhoz, a világ megszűnjön létezni körülöttem. Nem sokkal később ez be is következett, és minden felrobbant, ahogy a gyönyör elöntötte minden porcikámat.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Még csak délután kettő van, de már borzasztóan fáradt vagyok - jelentette ki. - Szörnyen fárasztó kielégíteni téged.
- Azt szeretnéd, ha lejjebb vennék az igényeimből? - vontam fel a szemöldököm, ám a válasszal nem is igazán akartam törődni, hiszen szó sem lehet arról, hogy erről a fajta örömről bármikor is elfeledkezzek.
- Nem, ezt egy szóval sem mondtam. Csak öregszem, és... - kezdte, de azonnal félbeszakítottam.
- Azt hittem, akarsz gyereket. Ráadásul nem is egyet.
Elveszítettem a fonalat. Ebben egészen biztos vagyok. Hogyan érezheti magát az öregnek, aki még gyereket szeretne?, tűnődtem. Végtére is, egy gyermek minden bizonnyal megfiatalít. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy a csemetéknek varázserejük van. Képesek elérni, hogy újra visszarepüljünk a zsenge fiatalkor örömeibe.
- Ez így van - helyeselt, miközben a hajfürtjeimmel játszadozott.
- Egyébként még nem vagy öreg, drágám - suttogtam. - Majd néhány év múlva, amikor nagypapa leszel, talán akkor, de még nem most.
- Azt mondtam, öregszem, nem azt, hogy öreg vagyok. Még jó, hogy nem ugyanazok a képességeim, mint húsz évvel ezelőtt.
- Még jó, hogy így van - válaszoltam, miközben közelebb húzódtam hozzá.
- Bárcsak ismertelek volna húsz évvel ezelőtt!
- Én inkább nem - nevettem fel, ahogy belegondoltam ebbe a képtelen helyzetbe. - Attól még, hogy te akkor már felnőtt voltál, én még közelebb álltam a tízhez, mint a tizennyolchoz. Továbbá minden okkal történik, és akkor, amikor. Ezért találkoztunk csak az egyetemen -, hála Istennek -, drágám. Minden ember abban a pillanatban lép be az életedbe, amikor szükség van rá. Egy perccel sem később. De csak a leghűségesebb maradnak a legnehezebb pillanatokban is. Ezt soha ne feledd!
- Akkor te örökké a része leszel az enyémnek - mondta, és szájon csókolt.
Míg a halál el nem választ, és még azután is.
- Nem hallottátok? - rontott be Lavinia a hálószobánkba, és egy kicsit sem zavartatta magát, amikor észrevette, hogy megzavarta a meghitt pillanatunkat.
